Feltétlen szeretet

Olyannak szeretlek, amilyen vagy… 

… miközben a saját önkifejezési lehetőségeidet keresed és tanulod, amelyek révén kapcsolatba léphetsz a  téged körülvevő világgal. Tiszteletben tartom, hogyan szeretnéd megtanulni a leckéidet.  

Tudom, hogy ez így van jól, tudom, hogy pontosan az vagy, aki lenni szeretnél, és nem az, amit én vagy mások elvárunk tőled, akinek hiszünk téged. 

Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom, mi a legjobb neked, még ha időnként talán azt hiszem is, hogy tudom. Én nem jártam ott, ahol te. 

És nem láttam a világot a te szemszögedből. Nem tudom, milyen tanulási feladatot választottál magadnak, hogyan és kivel szeretnéd megoldani, és mennyi időt szántál rá. Nem a te szemeddel nézem – honnan tudhatnám hát, hogy mire van szükséged? 

Hagylak, hogy járd az utadat – nem ítélem meg a tetteidet, sem gondolatban, sem szóban. Nem tekintem tévedésnek, vagy hibának, amit mondasz, vagy teszel. Látom, hogy sokan sokféleképpen látjuk és tapasztaljuk a világot. 

Bármikor fenntartások nélkül elfogadom a döntéseidet. 

Egyáltalán nem ítélkezem, mert ha elvitatom a fejlődéshez, az útválasztáshoz való jogodat, akkor elvitatom a sajátomat és másokét is. 

Azoktól, akik más utat választanak, mint én, amelybe én talán nem fektetnék energiát – soha nem tagadom meg a szeretetemet, amelyet Isten belém plántált, hogy árasszam magamból az egész világra. Mert ahogyan téged szeretlek, úgy fognak szeretni engem is. Azt fogom learatni, amit elvetettem. Elismerem a szabad döntéshez való egyetemes jogodat, hogy a saját utadat járd, és előrehaladj, vagy megpihenj, ahogy éppen jónak érzed. 

Nem ítélem meg, hogy ez a lépés kicsi-e vagy nagy, könnyű vagy nehéz, felfelé vagy lefelé vezet, hisz az úgyis csak az én nézőpontom lenne. Lehet, hogy tétlennek látlak és ezt értéktelennek tartom, miközben te mégis gyógyírt adsz a világnak, csupán azzal, hogy létezel, Isten világosságával megáldva. Nem láthatom át mindig az isteni rend nagy összefüggéseit. 

Az élet minden áramlatának elvitathatatlan joga, hogy maga válassza meg saját fejlődését, s én szeretettel vallom, hogy tiéd a  döntés joga a saját jövődet illetően. Alázattal hajlok meg a felismerés előtt, hogy az, amit én a legjobbnak tartok, számodra nem feltétlenül helyes. 

Tudom, hogy téged is vezetnek, csakúgy, mint engem, és egy belső késztetést követsz, amely megmutatja neked az utadat. 

Tudom, hogy a  sokszínű, vallás, szokás, nemzetiség, bőrszín és hitrendszer ezen a világon nagy gazdagsággal ajándékoz meg bennünket, és ebből a sokszínűségből sok minden a javunkra válik, és sokat tanulhatunk. Tudom, hogy mindannyian a magunk módján tanuljuk meg, hogyan vihetjük vissza a szeretetet és a bölcsességet a nagy Egészbe. Tudom, hogy ha valami csak egyféleképpen lehetne, arra csak egyetlen egy embernek lenne szüksége. 

Én nem csak olyankor akarlak szeretni, amikor úgy viselkedsz, ahogy szeretném, és ugyanabban hiszel, amiben én. Nem akarok játszmázni veled, kérlek, Te se tedd velem! 

Az a szeretet, amelyet érzek, Isten egész világát magába öleli. Tudom, hogy Isten része minden, ami él, s mélyen legbelül szeretetet táplálok minden ember, minden állat, minden fa és minden virág, minden madár, minden folyam, minden óceán és a világ minden teremtménye iránt. 

Szerető szolgálattal töltöm az életem, s  azon vagyok, hogy a lehető legjobb lehessek. Minden nappal egy kicsit jobban értem az isteni valóság tökéletességét, és minden nappal egyre boldogabb vagyok a feltétlen szeretet derűjében. Legyünk együtt a feltétlen szeretet forrásai itt a Földön. 

Sandy Stevenson 

Gondolkodtál már azon mi is az unalom?

Én nemrég megtettem. És egészen egyszerű dologra jutottam: Olyankor nem vagy hajlandó megadni magad annak, ami van. 

(Ez ugye elég gyakori jelenség 🙂 Most ezzel mit akarok mondani? Gondoljunk csak bele. Mit is nevezünk mi unalomnak úgy általában? Amikor csak ülünk a munkahelyen és nem tudunk mit csinálni. Minden munkát elvégeztünk. Vagy késik a randevú másik személye. Vagy csak otthon punnyadunk, semmihez sincs kedvünk, stb. És itt a kulcsszó:

Nincs kedvünk…

Nem arról van szó, hogy nincs mit tenni. Hanem arról, hogy amit tehetnénk, ahhoz nincs kedvünk. Nem fogadjuk el. Kérhetnék új feladatot a főnöktől (legalább látná, hogy proaktívak vagyunk), vagy megfigyelhetnénk a környezetünket, míg a randira várunk (hogy gyakoroljuk a koncentrációt pl.), vagy takaríthatnánk, meditálhatnánk, tornázhatnánk otthon.
Valljuk be, olyan nem sűrűn van, hogy ne tudnánk mit csinálni. A probléma itt a nem elfogadással van. Azzal, hogy az EGÓnknak büdös az, amire épp lehetőségünk van. Nem találja érdekesnek. Sokszor talán épp azért, mert rá (EGÓ) ahhoz a tevékenységhez kevés szükség van és lázad. Persze az EGÓnk folyton lázad 🙂
Nincs más dolgunk tehát, mikor unatkozunk, csupán tudatosítanunk kell magunkban, hogy bizony most ez van. Erre van lehetőség. Most „ezt kell szeretni” (hallottuk már ezt?). És sokkal többre mennénk vele, ha elfogadnánk és örömünket lelnénk benne, mint hogy lázadunk ellene – főleg mivel általában feleslegesen tesszük ezt, úgysem tehetünk semmit a helyzet ellen, mert ha tehetnénk, már megtettük volna.
Próbáld csak ki! Mennyivel jobb úgy állni a postán fél órát sorban, hogy közben nem idegeskedsz, hanem mondjuk az embereket figyeled. A gesztusaikat, reakcióikat, tükröződő érzéseiket.. Ez csak egy példa. És ilyenkor az ideegskedő, hőbörgő, türelmetlen ember is inkább csak mulattat, ahelyett, hogy téged is felspannolna. 😉
Én így látom. És te?

Csalódtam benned! (Vagy magamban?)

Ki ne csalódott volna már életében? Nap mint nap érnek bennünket kisebb-nagyobb csalódások. De gondolkodtál már valaha is azon, hogy kiben is csalódtál valójában? A szerelmedben, aki megbántott? A barátodban, akiről kiderült, hogy mégsem az? Esetleg magadban? Vizsgáljuk csak ezt meg!

Hát persze, hogy a másikban, igaz? Ha fájdalom, bánat ér bennünket, hajlamosak vagyunk a felelősséget azonnal másra hárítani.
 
„Megcsalt, pedig én megbíztam benne.”
„Hazudott, pedig én hittem neki.”
 
Így, meg úgy csinált, pedig… blablabla…
A helyzet az, hogy sajnos valójában magadban csalódtál, magadnak okoztál csalódást. TE voltál az, aki ilyen-olyan illúziót kreáltál magadban a másikról. TE voltál az, aki olyan képet alakítottál ki a másikról, ami hibás volt. TE voltál az, aki bedőltél egy ügyes csalónak. A helyzet az, hogy senkit nem hibáztathatsz azért, mert Ő nem olyan, mint amilyennek az általad megálmodott illúzióképben kellett volna lennie. Ő olyan, amilyen. A szabad akarat mindenkit felruház azzal az alapvető joggal, hogy olyan legyen, amilyen akar.  Téged is, a másikat is. Kapizsgálod ugye?
Az emberek sokszor bizony nem olyanok, amilyennek elképzeljük őket. Sokszor csak szeretnénk, ha ilyenek vagy olyanok lennének. A saját vágyainkat, esetleg hiányosságainkat vetítjük ki beléjük. Aztán mikor bebizonyosodik, hogy tévedtünk, sértődötten mutogatunk a másikra, hogy „Ó igen! Ő miatta rossz most nekem!”. Nos, így is el lehet intézni a dolgot, de valójában inkább az a helyzet, hogy benézted. Van ilyen. A saját ítélőképességedben csalódhatsz, a másik emberben nem. Fogadd el, hogy tévedtél. Tanulj belőle, légy hálás, hogy okosabb lettél, lásd meg a tanítást a kudarcban és lépj tovább!
De vigyázz, hogy ne vonj le téves konzekvenciákat, ne ostorozd magad, ne az legyen a tanulság, hogy ezentúl nem bízhatsz meg senkiben, vagy hogy nem nyithatod meg a szívedet senkinek. Ne kezdd el magad ledegradálni a hibáid miatt! A kudarcok ha hiszed, ha nem, mind a javadra válnak. Talán akkor, abban a pillanatban ez nem úgy tűnik, de később, ha tudatosan próbálod megélni a dolgokat, hálával fogsz visszatekinetni rájuk. Csak lásd meg bennük a tanítást! És vállalj felelősséget a hibáidért! Sokaknak bizonyára nem mondtam újat a fentiekkel. Ha neked igen, és megértettél, legközelebb mikor megbántva érzed magad, emlékezni fogsz erre! 😉
 
Mit gondolsz? Egészítsétek ki a gondolatmenetem kérlek!

Beszippantottak a közösségi hálózatok

Magadra ismertél a cím olvasásakor?

Nos, én az utóbbi időben azt figyeltem meg magamon (folyamatos önelemzés), hogy míg eleinte csak szép lassan és alig kommunikáltam a közösségi hálókon, a dolog egyszercsak elért egy olyan pontra, ahonnan hirtelen ugrásszerűen megemelkedett az online aktivitásom. Öntudatlanul. A szakaszok valahogy így néztek ki (dátumokra nem emlékszem sajnos, de szerintem 2-3 év közötti időintervallumot ölelhet fel):

  1. Rátalálok a Twitterre. Regisztrálok. Ezmiez? 2 twit után rájövök. Ez semmire nem használható – legalábbis nekem.
  2. Meghívnak a Facebook-ra. Regisztrálok. Ezmiez? Ostoba alkalmazásokat zúdítanak non-stop a nyakamba, kaotikus az egész. Ez semmire nem használható – semmi hasznosra. Fiók törlés.
  3. Eltelik kb. 1 vagy 2 év.
  4. Rátalálok a Twitterre. Már használják annyian itthon (pár százan?), hogy lehet róla olvasni néhol a magyar weben, így találok rá. Regisztrálok. A standard nick-em foglalt, a másodlagossal regelek. Elkezdem használni, bár ez a használat még úgymond „offline”. Nem baj, majd kiderül mi sül ki belőle. Követek pár érdekes embert, engem pedig pár érdekes spam 🙂
  5. (Megnézem vajon ki az, aki a nick-emmel már regisztrált. Rádöbbenek, hogy az is én voltam, jó ég, én ezt már régen egyszer próbáltam! :-O Mindegy, már nem állok át arra, túl késő, már elindultam az újon.)
  6. Meghívnak a Facebook-ra. Egy személyről keresett információ miatt!! Újra regisztrálok. Megállapítom, a Facebook sokkal letisztultabb, átláthatóbb lett időközben. Elkezdem használni. De még inkább csak „offline” módon.
  7. Összelinkelem a Twittert a Facebook-kal.
  8. Követők bukkannak fel a Twitteren.
  9. Ismeretlen ismerősök bukkannak fel a Facebookon.
  10. Összefonódik a két hálózat.

És valahol itt következett be egyszercsak észrevétlenül az, hogy a Twitter és Facebook jelenlétem „online”-ná vált. Azaz, elkezdtem a már megismert emberek kapcsán újakat megismerni. És beindult a mókuskerék:

  • Közzéteszek
  • Megosztok
  • Reagálok
  • Újra-közzéteszek
  • Segítek
  • Érdeklődök
  • Segítenek
  • Érdeklődnek
Mi történt? Elkezdtem egy közösség tagjává válni, elkezdett egyre erősödni egy új valahova tartozás érzése bennem. Sosem látott emberek egy kis csoportja felé. Az „online” aktivitást fokozza a hálózati tevékenységek áramlásának egy idő után mobilon is való non-stop figyelemmel kísérése.

 

De mi ebben a durva? Fogalmazzunk úgy, hogy az „online” aktivitás mint olyan, maga után von, megkövetel egyfajta azonnaliságot. Ha az ember 100-on felüli embertömeget követ, aminek ha csak a fele aktív, ha nem követed a dolgokat óráról-órára (percről-percre), lemaradsz dolgokról. És ugye tudjuk: aki lemarad, az sokszor kimarad. Az információ túl gyorsan jön. Gyorsabban annál, mint amilyen gyorsan az ember fel tudja dolgozni. Ugye hallottuk már azt a kifejezést, hogy „felgyorsult a világ”? Nos vannak területek, ahol ez hatványozottan igaz. Ilyenek a közösségi hálózatok is.

 

Folyamatos agyalás, problémákon, ötleteken, megvalósításokon, stb. való párhuzamos gondolkodás. Ez ha az ember nem figyel, könnyen szétszórtsághoz, dekoncentrációhoz vezethet. Mondjuk úgy, ha nem vigyázol, magával ránt a mókuskerék!
 
Hogy mit akarok mindezzel mondani? Nos, csupán annyit, amit leírtam. Mindenesetre számomra furcsa és izgalmas felismerés volt ez tegnap. Izgalmas, mert én két, egymásnak látszólag (és talán valójában is) teljesen ellentétes irányba mutató dolog felé vagyok teljesen nyitott. A technológiákra, hálózatokra, az elmetevékenységre épülő világ és az elmetevékenységtől megszabadulni, elkülönülni kívánó „ezoterikus” világ felé.

 

Nos, annyit már most látok: kihívás lesz megtalálni a közös utat… 🙂

 

Az előző mondatot gondoltam először végszónak. Ám módosítanék. Végszó (vagy inkább végmondat) gyanánt szeretném még megosztani egy újonnan felmerülő érzésem: miszerint egyre sűrűbben érzek egyfajta hiányt a közösségi hálókból. Ez pedig a személyes kapcsolódás hiánya. Egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem a vágy a hálón megismert emberekkel való személyes találkozásra. Egy közös teára, sörre, ebédre, forralt borra, akármi. Ahol nem kell rövidítéseket használnom, félmondatokban beszélnem,  gúvasztani a szemem a gép előtt, stb.. Te nem érzed?
Beszippantottak a közösségi hálózatok
 

Személyiségünk mint „nyíló rózsabimbó”

Humoros, de tán némileg találó hasonlat. Igen, rögtön kifejtem… csak egy gyors történetet elméselek, mely valamelyik nap történt velem.

 

Metró mozgólépcső. Jó unintelligens magyar módjára a mozgólépcsőn mindenki cikk-cakkban áll, ez némileg zavaró, de hát ez van. Kénytelen vagyok egyhelyben állni, s a szembe, felfelé emelkedő emberek arcát vizslatni. Ezt is szeretem. Egyszercsak minden ok nélkül állam kissé megemelve, magamat kihúzva, ránézésre talán peckesen, egy pillanatig nem én álltam ott. Tényleg nem lehetett több egy másodpercnél és azonnal tudatosult is bennem, hogy egy ismerősömtől átvett mozdulatot „manifesztáltam” éppen. Öntudatlanul, minden ok nékül. Ez a rövid kis élmény indította be az agyam. Miután tudatosult bennem, hogy ez kitől átvett mozdulat, rájöttem valamire, (amit már Shrek is kifejtett, csak kicsit másra kihegyezve és nem rózsával, hanem hagymával. 🙂

 

Olyanok vagyunk mint egy rózsabimbó. A szirmok alkotják a mi személyiségünk (az Ego-nk). És legbelül a bibe volnánk mi. 🙂 Minden egyes szirom egy-egy a környezetünkből felvett viselkedési, gondolkodási minta. Aputól, anyutól, nagymamától, szomszédtól, osztálytárstól, kollégától, szerelemtől, szeretőtől, baráttól, ivócimborától stb. Ez mind-mind alkot minket, azaz valójában nem minket, hanem a személyiségünket. Ami nem mi vagyunk ugye. Valahol igen, de igazából nem. (Ezzel foglalkozik ugye többek közt az önismeret.)

 

Amiről most írok, talán evidens dolog sokak számára. Én sem magam találtam ki. Eddig is tudtam. Csakhogy most tudatosult. És itt a kulcsa annak, hogy miért is beszéljünk, olvassunk olyan dolgokról, amiket mindenki tud. Mert a legszembetűnöbb, legegyértelműbb dolgokat a legnehezebb néha megérteni. Mert kiszúrja a szemünk. (Nem látjuk a fától az erdőt.) Ezért kell egy-egy könyvet is például többször is újraolvasni időnként. Mert ugyanazokat a szavakat, mondatokat olvasod el sokadszorra is, mégis mindig más-más résznél mondod azt, hogy „AHA! Hát persze! Hogy ez eddig nem esett le…!”

 

Tehát felismertem kitől származott az a mozdulat. És akkor rájöttem, hogy ha éber az ember és jelen van, gyönyörűen fel lehet ismerni, melyik megnyilvánulásunk kitől származik. Innen pedig már csak egy apró lépés annak tudatosítása, hogy EZEK NEM MI VAGYUNK. Csupán a világunkból mágnesként felvett minták kusza egyvelegének egy picinyke darabkája. És ha ebbe belejövünk, és elkezdjük tudatosan lefejteni a szirmokat, a bimbó lassan kivirágzik és ha szerencsénk van, még ebben az életben meg is élhetjük valódi énünk kivirágzását 🙂 (Ez tehát csupán egy aprócska, ám annál hasznosabb önismereti gyakorlat. Ki lehet próbálgatni.)
Tegnap érdekes élményben volt részem. Néhány hete egy volt kedvesemmel ebédeltem volna egy hétvégi napon, de végül nem jött el. Azóta nem tudtam elérni. Először aggódtam, hogy valami baj van, de aztán megnyugodtam, hogy biztos nincs semmi, végül nem tudtam mire vélni a dolgot, majd tegnap úgy döntöttem névnapja alkalmából rajtaütésszerűen felköszöntöm a munkahelyén. Nos, kiderült, hogy az új párja „nem örül neki, hogy mi találkozunk”. Déjà Vu…

Úgy tűnik az az érdekes helyzet állt elő, hogy a volt barátnőimmel végül mindig megszakad a kapcsolatom. A baj az, hogy én világéletemben arra törekedtem, hogy minden kapcsolatból úgy próbáljak meg kilépni, hogy ne rossz szájíz maradjon a másik után, hanem kellemes emlékek, sőt, ha mód van rá, ápolt jó viszony. Mert szerintem minden őszinte tiszteleten alapuló kapcsolat kincs. És egy már befejezett kapcsolat szerintem sokszor őszintébb lehet, mint egy élő akár. Ilyenkor már ugyanis sem megnyerni nem akarjuk a másikat, sem annak elvesztésétől nem félünk. Kvázi nem dominálnak érdekek a kapcsolatban többé. Legalábbis biztos nem annyi, mint előtte vagy közben. 🙂 Nos, ez idáig mindig sikerült is nekem. Néhányukkal nem maradt meg a rendszeres kontakt, de volt akikkel igen és úgy gondoltam kölcsönös tisztelet és szeretet maradt végül egymás iránt a kapcsolatunk után. Az érdekes az, hogy mégsem maradhatok velük a jelek szerint kapcsolatban, mert ez már a sokadik eset (arányaiban), mikor az új szerelem feketelistára tesz engem, mert „túl jó viszony” maradt meg köztünk. És még csak nem is találkoztak velem. Tehát valójában egyértelmű, nem is rám mondanak nemet, hanem bárkire, aki rajtuk kívül szeretetet kaphatna a kedvesüktől. Nem feltétlen szerelmet, de szeretetet sem. Ezt hívjuk ugye féltékenységnek. Tehát az egyenlet így néz ki, ha jól vezettem le (ok -> okozat):

Félelem -> Bizalmatlanság -> Féltékenység -> Barátság vége
Most akkor ez azt jelenti, hogy törvényszerűen így sem, úgy sem maradhat jó kapcsolat volt barátnővel? Vagy azért nem, mert haraggal válunk szét eleve, vagy azért, mert ellaposodik, vagy azért mert le lesznek tiltva rólam?
Ez így, valljuk be: elég szar és szánalmas. Az emberiség folyamatos, mélyen berögzült birtoklási vágya mindig mindent tönkretesz.
Szerintetek hogy van ez?

Generációs különbségek – „Jóban, rosszban”

Hétvégén otthon voltam a szüleimnél. Ahogyan ez lenni szokott, felpattant a kérdés egyik oldalról, hogy mikor lesz már unoka? No meg feleség. Mi újság most barátnő fronton? Stb, stb… „Majd ha megtalálja az igazit, nem kell azt elsietni” – hangzik a másik oldalról. Na igen…

Valahogy ezekre már nem is látom értelmét reagálni. Hogyan magyarázzam el, hogy én hogyan látom a „nagy szerelem” kérdését, azoknak akik olyan rendszerben nőttek fel, amelyben még az emberek többsége szentül hitt a házasság intézményében? Hogyan magyarázzam el nekik, hogy én nem hiszek már az „igazi”-ban? Vagy hogy az „igazi” szerintem egy olyan „címke”, amit nem feltétlenül csak egyetlen ember birtokolhat az életem során? (Persze egy időben valószínűleg egy.) Hogy az én világszemléletem szerint addig kell csak együtt lennünk egy másik emberrel, amíg tudunk még adni a másiknak. Hogy a házasság intézményébe vetett hit a egyházba vetett hittel párhuzamosan kezd kikopni az új generáció világképéből. Hogy egy gyermek neveléshez szerintem a szülő(k)bőláradó szeretet és törődés kell, nem pedig egy „pecsét” ami kimondja, hogy a szülők fogadalmat tettek akárki előtt arról, hogy ők bizony együtt lesznek jóban, rosszban.
Ami azt illeti, én nem akarok senkivel együtt lenni rosszban. (És itt természetesen nem a külső rosszra gondolok, a környezetre, hanem a kettőnk közti kapcsolatra.) Ha már köztünk nem jó, ne legyünk együtt! Nem akarom, hogy a gyermekem úgy nőjön fel, hogy folyamatos feszültség vegye körül, amit hiába is akarnak a szülők elrejteni, előlük nem lehet, mert ők még nem zárkóztak be magukba és megérzik a szülők érzéseit. Szerintem egy gyermeknek sokkal fontosabb az, hogy azok, akik nevelik szeressék, mint az, hogy kik ők. (Persze, az anya szerepe kulcsfontosságú szerintem is, de..) Amikor nem volt még házasság, és a gyermeket nem 2 ember, hanem mindenki nevelte, akkor is felnőttek az emberek, és mindenki hozzátette a csoportból a maga legjavát a gyermek fejlődéséhez. Ez persze ha belegondolunk most is így van, most is rengeteg ember hozzájárul egy gyermek fejlődéséhez, mindenki aki valaha is kapcsolatba kerül vele, de most ki lett jelölve 2 ember (akiknek a génjeit magában hordozza). Bár a lurkót 100-an nevelik, de a felelősséget nem oszthatjuk ki ennyi emberre, úgyhogy legyen az anyué és apué. Mégiscsak ők csinálták ugye. Vigyék el a balhét ők, igaz az iskolában a Lajos az, aki folyamatosan veri, és a Joli néni az, aki folyamatosan megalázza az órán, meg a kis Giziék, akik folyamatosan csúfolják a nagy füle miatt. Miattuk alakulhat majd ki a lurkóban kisebbségi komplexus, vagy önértékelési probléma, ismerkedési gátlás, stb.. Vagy az iskola gondnok, a Pista bácsi az, aki megbocsájtásra és elfogadásra neveli a szünetekben a gyermeket, a boltos Marika pedig az, aki mindig megdícséri, hogy milyen csinos a kis ruhája. Nem féltetlenül a szülők. Ezek mind formálják a kis buksit. De ha gáz van, mindent anyura és apura kenünk.. Kicsit elkalandoztam, elsősorban nem a gyermeknevelésről akartam beszélni.

 

14universe-600
Én nem akarok senki miatt együtt lenni olyannal, akivel már nem tudunk adni egymásnak, akivel már nem tudunk tanulni egymástól, nem tudunk fejlődni egymás által, nem szeretjük, tiszteljük egymást. Nyomorítsam meg az egyház által ránk szabott dogma miatt anyu, apu és a lurkó életét? Nem szeretném! Biztos vagyok benne, hogy ma is a legtöbb ember még elképzelhetetlennek tartja azt, hogy ezt máshogy is lehetne. Biztos, hogy akik ezt olvassák, jó ha pár százalék érti miről beszélek, még ha nem is ért vele 100%-ig egyet. Mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy én viszont meg fogom találni azokat az embereket az életben, akik már ugyanúgy gondolkodnak mint én. Nem mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy olyan emberrel találunk egymásra, akivel életünk végéig emelni tudjuk egymást a fejlődés útján és ugyanolyan boldogsággal élünk egymás iránt, mint a legelején. Csak éppen elég aprónak tartom a valószínűségét. És ha így is lenne, ennek semmi köze nem lenne a házassághoz. Sem az egyház, az állam pedig még kevésbé nem dönthet, rendelkezhet arról, hogy két ember meddig tartozik össze. Egyszerűen nem az ő hatáskörük. És még csak nem is azé a két emberé. Ezek a kapcsok, összerendelések felettünk állnak. Két dolgot tehetünk velük kapcsolatban: elfogadjuk őket és átadjuk magunkat nekik, vagy naívan azt gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk kivel meddig kell együtt lennünk, mint az univerzum (az egyetemes intelligencia, vagy nevezze ki ahogy akarja) és szenvedésbe hajszoljuk magunkat a tévhitünk által.
 
Ha leülünk egy percre és megpróbáljuk ezt a házasság dogmáján alapuló társadalmi szemléletet félretenni, visszagondolunk az elmúlt 10-20-30 évünkre, mit látunk? Tettünk volna valamit másképp? Akár csak néhány apró dolgot is. Nos ha igen, akkor valahol mélyen te is tudod miről beszélek körülbelül. Ha nem, akkor valószínűleg nem sikerült elvonatkoztatnod 🙂
 
Te hogy vélekedsz a házasságról?

Hol tartunk mi még a tudatosság útján?

Tegnap elkezdtem karácsonyi dalokat keresgélni az idei (okarinás) karácsonyi üdvözlő videómhoz. Ahogy hallgattam őket, egyből átszellemültem és akaratlanul is belekerültem a karácsonyi békés-boldog hangulatba. Érdekes élmény volt. Megint csak jött a felismerés, hogy mennyire bennünk dől el az, hogy hogyan viszonyulunk a világhoz, és nem pedig a környezetünk határozza meg. Igaz, a környezetünk behatásaira adott válaszaink azért sokban befolyásolják azt, hogy épp mit érzünk, de nem közvetlenül a környezet váltja az érzéseket ki bennünk, hanem mi magunk. Azáltal, hogy egy egy behatást mi épp milyennek élünk meg. Negatívnak skatulyázzuk be, vagy pozitívnak. Minden csak azon múlik, hogy a kis EGO-nk mit milyennek titulál. Valamelyik nap eszembe is jutott ezzel kapcsolatban egy jó hasonlat: Vegyük az összeszoruló gyomrot, mint testi jelzést. Kellemesnek, émelyitőnek érezzük, mikor pl. egy új szerelemben a másikra várunk/vágyunk, vagy először csókoljuk meg Őt. Ugyanez a gyomorgörcs bosszantó és kellemetlen, ha pl. egy állásinterjú előtti várakozás, vagy egy ránk váró lecseszés váltja ki. Pedig ugyanaz játszódik le a testben kábé. Fura nem? Benne is maradtam ebben az „emelkedettebb” állapotban még kb egy óráig. Valahogy egyből több szánalmat és megértést éreztem pl. az utcán sétálva a hajléktalanok felé is. Meg úgy általában az emberek felé. Azon gondolkodtam, mennyire jó lenne, ha már jóval tudatosabb lenne az emberiség, s hosszan, tudatosan fenn tudná tartani magában ezt az emelkedettebb tudatállapotot/lelkiállapotot. Ehelyett non-stop aggódunk, félünk, haragszunk, hatalmaskodunk, stb.. Pedig mindez csak rajtunk múlik, bennünk dől el. Sokat kell még tanulnunk…

5 ok, amiért az óvszer „megöli” a szexet – a férfi szemszög

Nemrég úgy hozta a sors, hogy meg kellett fogalmaznom magamban, valójában miért is gyűlölik a férfiak (legalábbis többségük biztosan) az óvszer használatát. Erről még sehol nem olvastam így, ahogy én összeszedtem a magam indokait, úgyhogy úgy döntöttem megosztom őket, hátha sok nőhöz eljut, hogy ők is átlássák a mi nézőpontunkból is.

  • Büdös. Elég, hogy felhelyezzem, és egész szex alatt a gumitól bűzlik a kezem. Igen, tudom, hogy van vaníliás, meg cseresznyés, meg jó ég tudja még milyen. De könyörgöm! Kinek van cseresznye illatú pénisze?? Teljesen természetellenes…
  • Megakadályozza a férfi síkosítást. A jó szexhez ugye mindenki tudja, nedves hüvely kell. A szebbik nemnél ezért a Bartholin-mirigyek a felelősek. Csakhogy mivel a szexben ketten vagyunk, a természet úgy döntött megosztja az örömöt is és a feladatokat is. A férfiaknál a Cowper-mirigyek felelnek a lubrikációért. Csakhogy ahogyan az ondót, a Cowper-mirigyek által termelt folyadékot is gyönyörűen, hermetikusan elzárjuk a hüvelytől. Igen, az óvszerek síkosítottak. De a szintetikus anyagok ugye sose lesznek olyanok mint az eredeti, a természet által tökéletesre tervezett anyagok…
  • Ingermennyiség csökkentő hatás. A nőknek ugye a legtöbb idegvégződés a hüvelybemenetnél van (meg kijjebb). A hüvelyen belül nagyon kevés van, szinte nincs is – képzeljük el a szülést, ha a hüvely tele lenne idegvégződésekkel… (Ebből következik, hogy ők nem éreznek olyan drasztikus különbséget az óvszerrel és az anélkül való szeretkezés között.) A férfiaknál viszont a makk, a fityma az egyik, ha nem a legérzékenyebb résztvevője a szexnek. Amit az óvszer teljesen elfed ugye. Csak szemléltetésként a hölgy olvasóknak: próbáltatok már egy gumicsővel a nyelveteken csókolózni? Vagy egy gumihártyával a klitoriszon és környékén szexelni?
  • Orális szexre alkalmatlan. Ezt gondolom nem kell túlmagyaráznom egyik nem oldaláról sem. Se gumi ízű, se cseresznye izű gumit szopogatni – ugyan én nem próbáltam, de gyanítom, hogy nem élvezetes. Hölgyek javítsanak ki, ha tévedek. Férfiként orális szexet kapni óvszerben, hát.. Inkább megoldom én, köszönöm.
    Innentől kezdve ha már az óvszer fel van helyezve, esélytelen a szex közben orálisra váltani és vissza, stb.. Merthogy gumit nyalogatni gáz, az egy dolog. De sárgadinnye vagy szilikon szagú női nemi szervet szagolni sem különb. Az nem odavaló illat/szag! Lásd első pont.
  • Kényelmetlen. Az óvszerek általában egy-két méretben készülnek csak. Nem úgy a férfi péniszek. Van hosszabb, rövidebb, vastagabb, vékonyabb, egyenletes vastag, vastagodó, vékonyodó, stb.. Ha a férfi óvszert húz, három lehetőség van: 
    1. kicsi: szorít; elszorítja a pénisz vérellátását; tényleg minden stimulációt felfog a péniszről, mert még a gumi se csúszkál rajta; nem megfelelő lubrikáció esetén elszakad.
    2. nagy: egy idő után szépen letáncol a péniszről, és a hüvelyben végzi mint egy ronda akármi. Vagy figyelhetjük 5 percenként, hogy juj, fenn van még, nem csúszott le? (Ez már igen messze van a felszabadult szeretkezés fogalmától az én szememben)
    3. megfelelő méretű: így „csak” a fenti problémákat hozza…
Végső soron persze ezektől még szeretünk szeretkezni bizony óvszerrel is – az átélt örömök végül felülmúlják a kellemetlenségeket 🙂

Hölgy olvasóimnak írnám a félreértések és felháborodások elkerülése végett: ez nem egy női fogamzásgátlást promótáló írás! Tisztában vagyok vele, hogy a tabletták szedése sem éppen a legjobb megoldás. Mint ahogyan semmilyen gyógyszer szedése sem az. Sem a spirál és egyéb idegen test felhelyezése. Sem az új férfi fogamzásgátló gyógyszerek. És természetesen a nemi úton terjedő betegségek ellen is még mindig ez a legjobb védekezési módszer. Csupán szeretném, hogy értsétek, miért húzzák a férfiak a szájukat, mikor az est legszebb pillanata előtt elhangzik, a „Várj, húzzál gumit!” mondat. És hogy akkor mi lenne az optimális megoldás a fogamzásgátlásra? Arra a szellemi szintre sajnos valószínűleg nem jut el az emberiség az én életemben, ahol ezt meg tudná valósítani, de mint elméletet azért megosztom:

Mivel a női megtermékenyülés sikertelensége mögött sokszor lelki, pszichikai ok rejtőzik, így azt gondolom kijelenthetjük, hogy a psziché vagy az agy képes a fogamzásgátlásra. Kapisgálod? Ha megtanulnánk (vagyis elsősorban talán inkább a nők, hisz a megtermékenyülés az ő szervezetükben megy végbe) tudatosan irányítani ezt, annál tökéletesebb fogamzásgátló technikát elképzelni sem tudok. Utópisztikus? Talán. 🙂

Miért törekszünk őszinte, mély kapcsolatok kialakítására?

Nemrég épp arról elmélkedtem, hogy mennyit hazudik az ember. Valamint ennek a párkapcsolati vetületéről. Erről a témáról eszembe jutott aztán még egy feltevés. Az őszinteség szerepének egy más szemszögből való megközelítése. 

Mégpedig, hogy az ember (persze, nyilván nem mindenki..), miért is törekszik arra, hogy minél őszintébb, minél mélyebb kapcsolatot alakítson ki másokkal. Azt feltételezem, hogy az álarcok, maszkok, amiket az emberek hordanak a mindennapi életben –  a megbízható alkalmazott, a hű partner, a szigorú szülő, a jó gyerek, az örök vidám haver, a szenvedélyes, odaadó szerető, a becsületes állampolgár, stb.. -, kimerítik az embert. Ezeknek a folyamatos viselése, cserélgetése. Ezért aztán igyekszünk olyan embereket keresni, akik mellett minél kevesebb vagy vékonyabb álarcot kell felraknunk, minél többet adhatjuk magunkat. Mert az nem igényel semmiféle erőfeszítést, egyszerűen azok mi vagyunk. A természetes állapotunk. Az csak úgy jön. Szerintem ennek a keresésnek/kiválasztásnak egy része ráadásul tudat alatt történik, mivel jórészt mi sem tudjuk kik is vagyunk már valójában a sok álarc alatt. Mert szépen lassan elfelejtjük, ha nem figyelünk. De valaki onnan alulról még kapálózik felfelé. (Önismeret, önismeret, önismeret!)
Persze, lehet, hogy teljesen triviális amit most leírtam. Csak épp még sosem gondoltam ezt így tudatosan végig.