Tegnap elkezdtem karácsonyi dalokat keresgélni az idei (okarinás) karácsonyi üdvözlő videómhoz. Ahogy hallgattam őket, egyből átszellemültem és akaratlanul is belekerültem a karácsonyi békés-boldog hangulatba. Érdekes élmény volt. Megint csak jött a felismerés, hogy mennyire bennünk dől el az, hogy hogyan viszonyulunk a világhoz, és nem pedig a környezetünk határozza meg. Igaz, a környezetünk behatásaira adott válaszaink azért sokban befolyásolják azt, hogy épp mit érzünk, de nem közvetlenül a környezet váltja az érzéseket ki bennünk, hanem mi magunk. Azáltal, hogy egy egy behatást mi épp milyennek élünk meg. Negatívnak skatulyázzuk be, vagy pozitívnak. Minden csak azon múlik, hogy a kis EGO-nk mit milyennek titulál. Valamelyik nap eszembe is jutott ezzel kapcsolatban egy jó hasonlat: Vegyük az összeszoruló gyomrot, mint testi jelzést. Kellemesnek, émelyitőnek érezzük, mikor pl. egy új szerelemben a másikra várunk/vágyunk, vagy először csókoljuk meg Őt. Ugyanez a gyomorgörcs bosszantó és kellemetlen, ha pl. egy állásinterjú előtti várakozás, vagy egy ránk váró lecseszés váltja ki. Pedig ugyanaz játszódik le a testben kábé. Fura nem? Benne is maradtam ebben az “emelkedettebb” állapotban még kb egy óráig. Valahogy egyből több szánalmat és megértést éreztem pl. az utcán sétálva a hajléktalanok felé is. Meg úgy általában az emberek felé. Azon gondolkodtam, mennyire jó lenne, ha már jóval tudatosabb lenne az emberiség, s hosszan, tudatosan fenn tudná tartani magában ezt az emelkedettebb tudatállapotot/lelkiállapotot. Ehelyett non-stop aggódunk, félünk, haragszunk, hatalmaskodunk, stb.. Pedig mindez csak rajtunk múlik, bennünk dől el. Sokat kell még tanulnunk…

Érdekesnek találtad? Oszd meg másokkal is: