Ágoston Péter

Miért legyünk őszinték a párkapcsolatokban, főleg az elején?

Az ember non-stop hazudik. Mindenki. Hol kisebbet, hol nagyobbat, hol magunknak, hol másnak, de tény, hogy ki sem látszunk a ferdítések, mismásolások, füllentések, önhitegetések és egyéb hosszútávon frankón visszaütő hibás viselkedésformák, kommunikációk mögül.
Ez elég tág téma, hogy ki miért hazudik, ugye általában azért elmondható, hogy valami rossztól szeretné megóvni magát, valamitől, amiről úgy gondolja, hogy az neki fájni fog, vagy rosszat fognak gondolni róla mások, stb, stb.. Persze ha nem hazudnánk jobbra-balra, előbb utóbb kikopnának mellőlünk azok az emberek, akik a valódi énünket nem tudják elfogadni, s szép lassan bekerülnének a helyükre olyanok, akik igen. És akkor mi is könnyebben el tudnánk fogadni magunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. De mi inkább ragaszkodunk ahhoz, hogy megtartsuk magunk mellett azokat, akik ugyanúgy hazudnak nekünk – és sokszor maguknak is persze, azért, hogy mi olyannak lássuk őket, amilyennek mi szeretnénk.. Na, ennek végül gondoljunk már bele: mi értelme van..?? Ostoba játék, nem? Észre sem vesszük, hogy a saját boldogságunknak rakunk keresztbe folyamatosan, miközben meg vagyunk győződve róla, hogy így lesz jó..
A címnél maradva vegyük a párkapcsolatokat példának:
Egy kapcsolat elején, ha szerelembe esünk, ahogy a mondás is mondja: „A szerelem vak”. Ez arra pont jó, hogy tökéletesen észrevétlenül átsiklassuk a figyelmünket olyan dolgok felett, amik bizony nekünk büdösek. De annyira szép és jó ez a rózsaszín köd, hogy minek szarjuk el ilyen kis apróságokkal, hogy a másik mindig benne hagyja a haját a mosdókagylóban reggel, vagy szana-szét hagyja a zoknijait, vagy sosem mosogat el maga után, vagy mindig taj részegen jön haza a haverjaival szombat éjszakánként, vagy sosem várja meg, míg én is elmegyek szex közben, vagy úgy vezet, hogy halálfélelmem van mellette, stb.. Ezek apróságok. Benyelem – gondoljuk. Nyeld!
De akkor ne csodálkozz pajtikám, hogy mikor eloszlik a rózsaszín köd, ezek hirtelen mind egyszerre zúdulnak majd rád, és így egy kupacban már nem biztos, hogy be akarod nyelni. Aztán jönnek a viták, a problémák másik fejéhez vagdosása, veszekedések, szakítás, válás.. És eljátszottunk az életünkből fél, egy, öt évet olyan dolgok miatt, amikről már a legelején tudtuk, hogy nekünk ez nem jó. De hazudtunk magunknak. Hogy ez majd jó lesz. Persze nem lett. És a legdurvább: hogy azt hisszük, na ebből most tanultam, legközelebb nem követem el ugyanezt a hibát, de sajnos az esetek többségében de! El fogjuk. Mert az emberek szeretnek hazudni – még ha sokszor nem is vagyunk tudatában..

Szerintetek?

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Hozzáállás

Általában gyűlölöm az idióta láncleveleket, amiket ha x embernek küldesz tovább y időnbelül ez meg az történik, blablabla… Beszélni sem érdemes róluk. Azonnal törlöm őket. Ma mégis megnyitottam valamiért egy ilyet,, ami bizony még tetszett is. Kiváló életszemléletet mutat be hétköznapi elbeszélésben: 

Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni. Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívet mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy, hogy van, azt válaszolta:

„Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem.” 
Született optimista volt. Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy a Helyzet pozitív oldalát kell néznie. Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam: 
„Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt?” 
Sándor azt válaszolta: 
„Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: Két lehetőséged van. Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. Minden alkalommal,ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam.” 
„Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű.” szóltam közbe. 
„De, egyszerű.” – mondta Sándor, „az élet csupa választási lehetőségből áll. Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, hogy hogyan éled az életed.” 
Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagon gyárat, hogy önálló legyek. Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy döntöttem, hogy élek. Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett. Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a hátában. Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát Azt válaszolta: 
„Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?” Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában. 
„Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom – aki pár hét múlva jön világra – jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam,hogy élek vagy meghalok.” 
„Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?” – akartam tudni. Sándor folytatta: 
„Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok. De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését, ami azt jelentette: ‘Halott ember.’ És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást.” 
„Mit csináltál?” – kérdeztem tőle. 
„Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, igennel válaszoltam. Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom. Mély levegőt véve visszaordítottam: ‘A gravitációra!’ Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet választottam. Tehát úgy operáltak meg,mintha élő lennék és nem halott.” 
Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállásával is. Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes életet élni. Hozzáállás kérdése minden. Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap. Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt Tegnap aggódtál. Most szabadon választhatsz két lehetőség között:
1. Töröld ki ezt a szöveget.
2. Küldd el ezt a szöveget azoknak, akiket barátaid között tisztelhetsz.
Remélem, a 2. Pontot választod. Én ezt tettem!
ÉN ÚGY DÖNTÖTTEM,HOGY AKIK FONTOSAK SZÁMOMRA, AZOKNAK TOVÁBBKÜLDÖM!
Persze az efféle hozzáállást elsajátítani nem olyan egysszerű. Sok időt igényel. Szerintem. Mert egy dolog tudni, hogy így kellene élni, és megint egy másik így is élni. Mint kedves barátaim mikor azt mondják: „Le kellene már szokni a cigiről…” – ahha, le kellene. Ahhelyett, hogy havonta egyszer-kétszer elmondod, inkább szokj le!
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Az illatok hangulatmódosító hatása

Van az embernek ugye pár érzékszerve. Nap mint nap folyamatosan használjuk őket. Tapintunk, látunk ízlelünk, hallunk, szaglunk, „megérzünk”.. De egyik sem tud olyan intenzív „tudatmódosítást” eszközölni rajtam, mint a szaglás. (Illetve a hallás még majdnem, de annyira azért mégsem, mint a szaglás.) Kifejtem:
Rengetegszer fordul velem elő olyan, hogy bizonyos szagok, de főleg illatok hatására, percekre néha akár órákra „átszellemülök”. Megérzek valakin egy parfümöt, amit egy volt szerelmem használt teszem azt, és amíg érzem az orromban/agyamban az illatot folyamatosan visszajönnek az akkori érzések, érzelmek, mintha ugyanúgy akkor és ott lennék. Újra ugyanazt a szerelmet érzem. Olyan mint egyfajta deja vu, csak kicsit máshogy élem át, mint a „hagyományost”, és jóval tovább tart. Vagy nyáron egy frissebb levegős, száraz levél illatú benyomástól beüt egy ősz-flash. Vagy a rántott csirke illatától gyermekkor-flash a nagymamánál egy vasárnapi ebéd előtt. Stb, stb, stb.. Sokszor nagyon váratlanul és igen intenzíven jönnek ezek. Igazából imádom ezeket az élményeket! Ok, vannak pl. zenei számok is, amiket az agyam bizonyos emlékekhez párosít, de azok inkább csak hangulatot idéznek, nem annyira specifikus érzelmeket. Fura az emberi agy.. Imádom is érte 🙂

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Miért hagytam el a fényképezőgépem?

Az van ugye, hogy minden ami az életünkbe bekerül, azt mi vonzzuk bele. Legalábbis aszerint az életszemlélet szerint, amit én is elfogadok. Vagy azért ejtettem bele a Tiszába, mert voltak képek rajta, amik nem kellett volna, hogy rajta legyenek – ilyenről nem tudok, vagy mert egyszerűen tudat alatt én akartam elhagyni. 

Sokat gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy bizony egy ideje vágytam már egy új gépre. Szerettem ezt, kicsi volt meg minden, jó képeket csinált sötétben ahhoz képest, hogy alsó kategóriás gép volt, de bizony baromi lassú volt, és sok szép pillanatnak sajnos csak az „árnyékát” tudta lekapni…
Ám én úgy voltam vele, hogy áh, nem veszek még újat, jó ez még, majd ha tönkremegy, vagy iliyesmi, vagy max jövőre.. Nos, úgy tűnik, tudatalatt megoldottam ezt a „problémát” magamnak és szépen beleejtettem a Tiszába szerencsétlent.. (Mert egyszerűen nem értem hogy történhetett, egész túrán mindig a kenu felett adtuk át egymásnak a gépet, sosem a víz felett, és most, hogy egyetlen alkalommal valamiért mégis a víz felett nyújtottam előre, egyből kicsúszott a kezemből.. Ne kérdezze senki hogy csúszhatott ki, mert nem tudom..) Ha ez tényleg ezért történt, hát üzenem a tudatalattimnak, hogy köszi a segítséget, de igazán várhatott volna ezzel a „balesettel”, míg lementem az 1 hetes túra több mint 300 képét… Vazze..
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Szerintem a párkapcsolatokat mind egy-egy szuper kalandnak kellene felfognunk.

Szerintem a párkapcsolatokat mind egy-egy szuper kalandnak kellene felfognunk. Úgy értem egy újabb leckének, egy felfedező körútnak, melyben újabb dolgokat tudunk meg önmagunkról, hogy hogyan viszonyulunk bizonyos dolgokhoz, emberi tulajdonságokhoz. Fontos, hogy a balul elsült, vagy nem túl kellemes végkimenetelű kapcsolatokból is úgy tudjunk kilépni, hogy lássuk benne a tanítást, a tanulságokat. Ha így tudunk hozzáállni a szakításokhoz, válásokhoz, végül az új tudások, tapasztalatok felismerése miatt hálával gondolunk majd minden egyes ex-re, ami szerintem fontos. Fontos, hogy az életben minél kevesebb gyűlöletet, megvetést, stb-t érezzünk mások iránt, ellenben minél több hálát, szeretetet. Klisés igen, de egyre inkább érzem, hogy ez valóban így van, és hogy ez nagy jelentősségű a boldogság elérésében.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy egyszercsak ha szerencsénk lesz, valamelyik „kirándulás” nem ér véget és megtaláljuk életünk párját. Ha a párkapcsolatokat „eszköznek” és nem célnak fogjuk fel, szerintem sokkal könnyebben mennek majd a dolgok, és kevesebb sírás vár ránk 🙂 Mert minél több, minél különbözőbb embert vonzunk be, annál többet tudunk meg magunkról és minél többet tudunk magunkról, annál tisztábban fog kirajzolódni magunk előtt, hogy milyen embert is keresünk valójában. Merthogy az elbaltázott kapcsolatok jórészt szerintem abból fakadnak, hogy nem is tudjuk valójában miféle párra lenne szükségünk. És ugye az sem biztos, hogy egész életünkben ugyanolyanra. Merthogy mint minden, mi is folyamatosan változunk. Változnak az igényeink, az értékrendünk, az életszemléletünk. És ettől gyönyörű az ember 🙂

Published by Ágoston Péter on | Permalink
→