Ki ne csalódott volna már életében? Nap mint nap érnek bennünket kisebb-nagyobb csalódások. De gondolkodtál már valaha is azon, hogy kiben is csalódtál valójában? A szerelmedben, aki megbántott? A barátodban, akiről kiderült, hogy mégsem az? Esetleg magadban? Vizsgáljuk csak ezt meg!
Hát persze, hogy a másikban, igaz? Ha fájdalom, bánat ér bennünket, hajlamosak vagyunk a felelősséget azonnal másra hárítani.
„Megcsalt, pedig én megbíztam benne.”
„Hazudott, pedig én hittem neki.”
Így, meg úgy csinált, pedig… blablabla…
A helyzet az, hogy sajnos valójában magadban csalódtál, magadnak okoztál csalódást. TE voltál az, aki ilyen-olyan illúziót kreáltál magadban a másikról. TE voltál az, aki olyan képet alakítottál ki a másikról, ami hibás volt. TE voltál az, aki bedőltél egy ügyes csalónak. A helyzet az, hogy senkit nem hibáztathatsz azért, mert Ő nem olyan, mint amilyennek az általad megálmodott illúzióképben kellett volna lennie. Ő olyan, amilyen. A szabad akarat mindenkit felruház azzal az alapvető joggal, hogy olyan legyen, amilyen akar. Téged is, a másikat is. Kapizsgálod ugye?
Az emberek sokszor bizony nem olyanok, amilyennek elképzeljük őket. Sokszor csak szeretnénk, ha ilyenek vagy olyanok lennének. A saját vágyainkat, esetleg hiányosságainkat vetítjük ki beléjük. Aztán mikor bebizonyosodik, hogy tévedtünk, sértődötten mutogatunk a másikra, hogy „Ó igen! Ő miatta rossz most nekem!”. Nos, így is el lehet intézni a dolgot, de valójában inkább az a helyzet, hogy benézted. Van ilyen. A saját ítélőképességedben csalódhatsz, a másik emberben nem. Fogadd el, hogy tévedtél. Tanulj belőle, légy hálás, hogy okosabb lettél, lásd meg a tanítást a kudarcban és lépj tovább!
De vigyázz, hogy ne vonj le téves konzekvenciákat, ne ostorozd magad, ne az legyen a tanulság, hogy ezentúl nem bízhatsz meg senkiben, vagy hogy nem nyithatod meg a szívedet senkinek. Ne kezdd el magad ledegradálni a hibáid miatt! A kudarcok ha hiszed, ha nem, mind a javadra válnak. Talán akkor, abban a pillanatban ez nem úgy tűnik, de később, ha tudatosan próbálod megélni a dolgokat, hálával fogsz visszatekinetni rájuk. Csak lásd meg bennük a tanítást! És vállalj felelősséget a hibáidért! Sokaknak bizonyára nem mondtam újat a fentiekkel. Ha neked igen, és megértettél, legközelebb mikor megbántva érzed magad, emlékezni fogsz erre! 😉
Mit gondolsz? Egészítsétek ki a gondolatmenetem kérlek!
Érdekesnek találtad? Oszd meg másokkal is:
Ez tetszik. Ezentúl, ha ezt kapom valakitől, hogy csalódott bennem, már nem fogom magam kellemetlenül érezni, hanem arra gondolok majd: a Te hibád, mert nem figyeltél rám eléggé.Khm… Lehet, hogy talán mégsem kellene megint a másikat hibáztatnom?…Mindenesetre érdekes gondolat.
Ne legyenek elvárásaid. Ilyen egyszerű. Lenne…
Zsuzsaanna: Teljesen igazad van! Csak ez nem megy mindenkinek egyik pillanatról a másikra!Móni: Látod, a másik oldalról nem is gondoltam át ezt! Köszi!!! Egyébként látod, egyből úgy érzed, valaki hibás, hibáztatni akarsz valakit! 🙂 Én azt gondolom, ha valaki a fejedhez vágja, hogy csalódott benned, ne érezd kellemetlenül magad amiatt, hogy önmagad voltál. De őt se hibáztasd! A visszavágással nem fogod hamarabb megoldani a konfliktust.
Az lenne a legjobb, ha magunkban sem „kellene” csalódnunk. Azt írod, hogy „A szabad akarat mindenkit felruház azzal az alapvető joggal, hogy olyan legyen, amilyen akar.” A kezdő dobás mindig nálam van: ha magamat elfogadom olyannak, amilyen vagyok, és nem megyek bele játszmákba (és csak farsangi bálban viselek álarcot :)) csak azért, mert úgy gondolom, hogy „ő azt hiszi…”, vagy „jobban fog szeretni, ha megfelelek az (általam elképzelt) elvárásainak”…Az elvárós-megfeleni akarós játszma szerint nem én hazudok, hanem hazudni „kényszerülök” annak, aki ezt várja tőlem. Aztán majd jó nagyot csalódik! De miért csalódik, ha én azt a szerepet játszottam, amit ő elvárt?!
Szerintem a „csalódni” szó jelentsében már eleve benne van, hogy a másikkal szembeni elvárásaim nem teljesültek. Ha pozitívan csalódom, akkor a negatív elôítéletem és elvárásom dôl meg, ha negatívan csalódom, akkor a pozitív várakozás nem teljesül. De ez benne van a szó jelentésében, ezt nem kell magyarázgatni. Amíg van elôítélet, addig lesz csalódás, és persze hogy ez nem az érintett személy hibája (vagy erénye).
Ildiki: Azért csalódik, mert nem tudod maximálisan azt a szerepet játszani, amit a másik elvár. Ha tudnád, akkor nem csalódna. 🙂 De hát ez baromi fárasztó lenne. És ki az aki hátralevô életében önmagát teljesen feladná egy másik emberért?
Jó téma!Szóval az arany középút megint eszembe jut. Igen, értem és egyet is értek részben a kifejéssel. Ám: -és erre kandylla pont nagyon rávilágít: „Amíg van elôítélet, addig lesz csalódás, és persze hogy ez nem az érintett személy hibája (vagy erénye).”Nos, előítélet ugye ott van, amikor valakit nem eléggé ismerünk. Mondjuk tipikusan egy új barát, munkatárs, stb. Nade, egy barát aki 20 éve az, vagy az ember párja, aki nem 20 éve az, de mégis elég jól ismeri. Nos itt nincs helye az előítéletnek, mert már „ismeri”. Akár JÓL is ismeri. Ennek ellenére -egy botlás miatt, vagy egy fel nem fedezett változás miatt- az valóban csalódást okoz.Ebben az esetben is magunknak okozunk csalódást? Gondlojunk valami egész vad dologra: mondjuk a legjobb barátod, akiért tűzbe tennéd a kezed, együtt nőttetek fel, stb. stb. meghúzza a nődet/elcsábítja a pasidat, hogy valami nagyon sablonosat mondjak.Most hallom, a választ: de miért vannak elvárásaid?! :)Röviden: igen, megeshet, hogy magamban csalódom, de ettől még megeshet hogy valóban másban csalódom.Péter! Jól veszem a feltevést? MINDIG magában csalódik az ember, avagy legtöbbször / sokszor / néha:?Vagy mint próbáltam érzékeltetni, lehet a dolog árnyalt is?
🙂 Mit is írhatnék az indító témára… Szebben és érthetőbben nem fogalmazhattam volna meg én sem… Petya, köszi! 🙂
gorgo: Az ítélet szerintem mindegy, hogy elő, vagy utó. Az ítélet. Senkinek nem ismerheted a valódi énjét, csak egy felületes képet alkothatsz róla szerintem. Teljesen mindegy, hogy 20 napja, vagy 20 éve ismered. A 20 napos és a 20 éves ismeretség közt talán egymáshoz viszonyítva nagy különbség van. De a valósághoz viszonyítva egyformán felületes ismeret mindkettő szerintem.
Petya: ez egyenlőre feltevés, amit írsz :)Avagy már megtapasztaltad a valódi én és a felszínes én közötti különbséget?
Semmi sem az, aminek látszik 🙂 Én sem ismerem magamat, más hogy ismerhetne?
úgy, hogy ő már ismeri magát… úgy értem: VALÓBAN… a közhely, miszerint aki nem ismeri önmagát, mást sem ismerhet, szerintem igaz… először valóban magunkon kell dolgoznunk… ha jól dolgozunk, a tudat tisztul, s egy idő után megvilágosodik, hogy ki is vagyok Én, s így már tudom, ki is vagy Te, Ő és Mindenki más valójában… persze ez másfajta ismeret, mint hogy tudom: szereted a mangót és utálsz reggel korán kelni… ezt is magába foglalhatja, ha megtiszteltél azzal, hogy ezt is megmutattad nekem magadból, de ezen jócskán túl is mutat… viszont ennek az (ön)ismeretnek ára van, melynek a csalódás is része: önmagunkban, másokban… Osho mondta valahol: előbb fel kell építenünk az egót jó erősre, hogy aztán legyen mit felajánlanunk az isteneknek… (persze ennél szebben mondta :)) a csalódással nincs baj, csak azzal, ha nem tanulunk belőle, ha nem jól figyelünk rá… bár: ha jobban belegondolok, még ezzel sincsen baj :Dtehát szerintem nem lehetetlen, hogy valaki valóban ismerjen Téged, akkor is, ha Te (még) nem ismered Önmagadat 🙂 én így tapasztalom…
Mindenki egy kicsit meg akar felelni a másiknak. Talán a kishitűség okozza ezt az emberrel. Ekkor kezd el álarcot húzni, elképzeli a másikat valamilyennek, annak akar megfelelni. Ez már duplán rossz. A másikat sosem képes megismerni igazán. Lehet túlbonyolítottam, ez annál is inkább bizonyítja, hogy az élet nem egyszerű.A feladat talán az lenne, hogy minél több olyan helyzetet kell okozni, ahol az ember valódi énje előbújik. Ha titkolózás jeleit vesszük észre a másikon, nem szabad tudatni vele, még nekiáll védekezni és megmagyarázni kifogásokkal. Inkább olyan élethelyzetbe kell kényszeríteni, hogy kerüljön ki a foltozni való batyu az asztalra. Az igazi csalódás az, ha hazugságban élünk önmagunkkal szemben miközben távolodunk el saját énünktől. Ha ezt időben észrevennénk, nem tennénk ilyet. Vannak jelek, amik erre utalnak, azokra tessék hallgatni. Van élethelyzet és van kifogás. Aki bemondja a kifogást, annak a térfelén pattog a labda, rajta áll hogyan juttatja vissza.Ide vág egy idézet, pont ma hallottam:”Nem azért szeretlek, aki Te vagy, hanem azért, aki én vagyok melletted.” (Gabriel Garcia Márquez)