Hétvégén otthon voltam a szüleimnél. Ahogyan ez lenni szokott, felpattant a kérdés egyik oldalról, hogy mikor lesz már unoka? No meg feleség. Mi újság most barátnő fronton? Stb, stb… “Majd ha megtalálja az igazit, nem kell azt elsietni” – hangzik a másik oldalról. Na igen…

Valahogy ezekre már nem is látom értelmét reagálni. Hogyan magyarázzam el, hogy én hogyan látom a “nagy szerelem” kérdését, azoknak akik olyan rendszerben nőttek fel, amelyben még az emberek többsége szentül hitt a házasság intézményében? Hogyan magyarázzam el nekik, hogy én nem hiszek már az “igazi”-ban? Vagy hogy az “igazi” szerintem egy olyan “címke”, amit nem feltétlenül csak egyetlen ember birtokolhat az életem során? (Persze egy időben valószínűleg egy.) Hogy az én világszemléletem szerint addig kell csak együtt lennünk egy másik emberrel, amíg tudunk még adni a másiknak. Hogy a házasság intézményébe vetett hit a egyházba vetett hittel párhuzamosan kezd kikopni az új generáció világképéből. Hogy egy gyermek neveléshez szerintem a szülő(k)bőláradó szeretet és törődés kell, nem pedig egy “pecsét” ami kimondja, hogy a szülők fogadalmat tettek akárki előtt arról, hogy ők bizony együtt lesznek jóban, rosszban.
Ami azt illeti, én nem akarok senkivel együtt lenni rosszban. (És itt természetesen nem a külső rosszra gondolok, a környezetre, hanem a kettőnk közti kapcsolatra.) Ha már köztünk nem jó, ne legyünk együtt! Nem akarom, hogy a gyermekem úgy nőjön fel, hogy folyamatos feszültség vegye körül, amit hiába is akarnak a szülők elrejteni, előlük nem lehet, mert ők még nem zárkóztak be magukba és megérzik a szülők érzéseit. Szerintem egy gyermeknek sokkal fontosabb az, hogy azok, akik nevelik szeressék, mint az, hogy kik ők. (Persze, az anya szerepe kulcsfontosságú szerintem is, de..) Amikor nem volt még házasság, és a gyermeket nem 2 ember, hanem mindenki nevelte, akkor is felnőttek az emberek, és mindenki hozzátette a csoportból a maga legjavát a gyermek fejlődéséhez. Ez persze ha belegondolunk most is így van, most is rengeteg ember hozzájárul egy gyermek fejlődéséhez, mindenki aki valaha is kapcsolatba kerül vele, de most ki lett jelölve 2 ember (akiknek a génjeit magában hordozza). Bár a lurkót 100-an nevelik, de a felelősséget nem oszthatjuk ki ennyi emberre, úgyhogy legyen az anyué és apué. Mégiscsak ők csinálták ugye. Vigyék el a balhét ők, igaz az iskolában a Lajos az, aki folyamatosan veri, és a Joli néni az, aki folyamatosan megalázza az órán, meg a kis Giziék, akik folyamatosan csúfolják a nagy füle miatt. Miattuk alakulhat majd ki a lurkóban kisebbségi komplexus, vagy önértékelési probléma, ismerkedési gátlás, stb.. Vagy az iskola gondnok, a Pista bácsi az, aki megbocsájtásra és elfogadásra neveli a szünetekben a gyermeket, a boltos Marika pedig az, aki mindig megdícséri, hogy milyen csinos a kis ruhája. Nem féltetlenül a szülők. Ezek mind formálják a kis buksit. De ha gáz van, mindent anyura és apura kenünk.. Kicsit elkalandoztam, elsősorban nem a gyermeknevelésről akartam beszélni.

 

14universe-600
Én nem akarok senki miatt együtt lenni olyannal, akivel már nem tudunk adni egymásnak, akivel már nem tudunk tanulni egymástól, nem tudunk fejlődni egymás által, nem szeretjük, tiszteljük egymást. Nyomorítsam meg az egyház által ránk szabott dogma miatt anyu, apu és a lurkó életét? Nem szeretném! Biztos vagyok benne, hogy ma is a legtöbb ember még elképzelhetetlennek tartja azt, hogy ezt máshogy is lehetne. Biztos, hogy akik ezt olvassák, jó ha pár százalék érti miről beszélek, még ha nem is ért vele 100%-ig egyet. Mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy én viszont meg fogom találni azokat az embereket az életben, akik már ugyanúgy gondolkodnak mint én. Nem mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy olyan emberrel találunk egymásra, akivel életünk végéig emelni tudjuk egymást a fejlődés útján és ugyanolyan boldogsággal élünk egymás iránt, mint a legelején. Csak éppen elég aprónak tartom a valószínűségét. És ha így is lenne, ennek semmi köze nem lenne a házassághoz. Sem az egyház, az állam pedig még kevésbé nem dönthet, rendelkezhet arról, hogy két ember meddig tartozik össze. Egyszerűen nem az ő hatáskörük. És még csak nem is azé a két emberé. Ezek a kapcsok, összerendelések felettünk állnak. Két dolgot tehetünk velük kapcsolatban: elfogadjuk őket és átadjuk magunkat nekik, vagy naívan azt gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk kivel meddig kell együtt lennünk, mint az univerzum (az egyetemes intelligencia, vagy nevezze ki ahogy akarja) és szenvedésbe hajszoljuk magunkat a tévhitünk által.
 
Ha leülünk egy percre és megpróbáljuk ezt a házasság dogmáján alapuló társadalmi szemléletet félretenni, visszagondolunk az elmúlt 10-20-30 évünkre, mit látunk? Tettünk volna valamit másképp? Akár csak néhány apró dolgot is. Nos ha igen, akkor valahol mélyen te is tudod miről beszélek körülbelül. Ha nem, akkor valószínűleg nem sikerült elvonatkoztatnod 🙂
 
Te hogy vélekedsz a házasságról?

Érdekesnek találtad? Oszd meg másokkal is: