Hétvégén otthon voltam a szüleimnél. Ahogyan ez lenni szokott, felpattant a kérdés egyik oldalról, hogy mikor lesz már unoka? No meg feleség. Mi újság most barátnő fronton? Stb, stb… „Majd ha megtalálja az igazit, nem kell azt elsietni” – hangzik a másik oldalról. Na igen…
Valahogy ezekre már nem is látom értelmét reagálni. Hogyan magyarázzam el, hogy én hogyan látom a „nagy szerelem” kérdését, azoknak akik olyan rendszerben nőttek fel, amelyben még az emberek többsége szentül hitt a házasság intézményében? Hogyan magyarázzam el nekik, hogy én nem hiszek már az „igazi”-ban? Vagy hogy az „igazi” szerintem egy olyan „címke”, amit nem feltétlenül csak egyetlen ember birtokolhat az életem során? (Persze egy időben valószínűleg egy.) Hogy az én világszemléletem szerint addig kell csak együtt lennünk egy másik emberrel, amíg tudunk még adni a másiknak. Hogy a házasság intézményébe vetett hit a egyházba vetett hittel párhuzamosan kezd kikopni az új generáció világképéből. Hogy egy gyermek neveléshez szerintem a szülő(k)bőláradó szeretet és törődés kell, nem pedig egy „pecsét” ami kimondja, hogy a szülők fogadalmat tettek akárki előtt arról, hogy ők bizony együtt lesznek jóban, rosszban.
Ami azt illeti, én nem akarok senkivel együtt lenni rosszban. (És itt természetesen nem a külső rosszra gondolok, a környezetre, hanem a kettőnk közti kapcsolatra.) Ha már köztünk nem jó, ne legyünk együtt! Nem akarom, hogy a gyermekem úgy nőjön fel, hogy folyamatos feszültség vegye körül, amit hiába is akarnak a szülők elrejteni, előlük nem lehet, mert ők még nem zárkóztak be magukba és megérzik a szülők érzéseit. Szerintem egy gyermeknek sokkal fontosabb az, hogy azok, akik nevelik szeressék, mint az, hogy kik ők. (Persze, az anya szerepe kulcsfontosságú szerintem is, de..) Amikor nem volt még házasság, és a gyermeket nem 2 ember, hanem mindenki nevelte, akkor is felnőttek az emberek, és mindenki hozzátette a csoportból a maga legjavát a gyermek fejlődéséhez. Ez persze ha belegondolunk most is így van, most is rengeteg ember hozzájárul egy gyermek fejlődéséhez, mindenki aki valaha is kapcsolatba kerül vele, de most ki lett jelölve 2 ember (akiknek a génjeit magában hordozza). Bár a lurkót 100-an nevelik, de a felelősséget nem oszthatjuk ki ennyi emberre, úgyhogy legyen az anyué és apué. Mégiscsak ők csinálták ugye. Vigyék el a balhét ők, igaz az iskolában a Lajos az, aki folyamatosan veri, és a Joli néni az, aki folyamatosan megalázza az órán, meg a kis Giziék, akik folyamatosan csúfolják a nagy füle miatt. Miattuk alakulhat majd ki a lurkóban kisebbségi komplexus, vagy önértékelési probléma, ismerkedési gátlás, stb.. Vagy az iskola gondnok, a Pista bácsi az, aki megbocsájtásra és elfogadásra neveli a szünetekben a gyermeket, a boltos Marika pedig az, aki mindig megdícséri, hogy milyen csinos a kis ruhája. Nem féltetlenül a szülők. Ezek mind formálják a kis buksit. De ha gáz van, mindent anyura és apura kenünk.. Kicsit elkalandoztam, elsősorban nem a gyermeknevelésről akartam beszélni.
Én nem akarok senki miatt együtt lenni olyannal, akivel már nem tudunk adni egymásnak, akivel már nem tudunk tanulni egymástól, nem tudunk fejlődni egymás által, nem szeretjük, tiszteljük egymást. Nyomorítsam meg az egyház által ránk szabott dogma miatt anyu, apu és a lurkó életét? Nem szeretném! Biztos vagyok benne, hogy ma is a legtöbb ember még elképzelhetetlennek tartja azt, hogy ezt máshogy is lehetne. Biztos, hogy akik ezt olvassák, jó ha pár százalék érti miről beszélek, még ha nem is ért vele 100%-ig egyet. Mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy én viszont meg fogom találni azokat az embereket az életben, akik már ugyanúgy gondolkodnak mint én. Nem mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy olyan emberrel találunk egymásra, akivel életünk végéig emelni tudjuk egymást a fejlődés útján és ugyanolyan boldogsággal élünk egymás iránt, mint a legelején. Csak éppen elég aprónak tartom a valószínűségét. És ha így is lenne, ennek semmi köze nem lenne a házassághoz. Sem az egyház, az állam pedig még kevésbé nem dönthet, rendelkezhet arról, hogy két ember meddig tartozik össze. Egyszerűen nem az ő hatáskörük. És még csak nem is azé a két emberé. Ezek a kapcsok, összerendelések felettünk állnak. Két dolgot tehetünk velük kapcsolatban: elfogadjuk őket és átadjuk magunkat nekik, vagy naívan azt gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk kivel meddig kell együtt lennünk, mint az univerzum (az egyetemes intelligencia, vagy nevezze ki ahogy akarja) és szenvedésbe hajszoljuk magunkat a tévhitünk által.
Ha leülünk egy percre és megpróbáljuk ezt a házasság dogmáján alapuló társadalmi szemléletet félretenni, visszagondolunk az elmúlt 10-20-30 évünkre, mit látunk? Tettünk volna valamit másképp? Akár csak néhány apró dolgot is. Nos ha igen, akkor valahol mélyen te is tudod miről beszélek körülbelül. Ha nem, akkor valószínűleg nem sikerült elvonatkoztatnod 🙂
Te hogy vélekedsz a házasságról?
Érdekesnek találtad? Oszd meg másokkal is:
a kép gáz, a szöveg tetszik ;]Komolyra fordítva: a házasság az én fejemben [is] kb. egyenlő egy olyan intézménnyel, amely egy társadalom vezetői által kitalált értékrendet akar ráerőltetni két ember kapcsolatára. Ezáltal téve a két ember szövetségét irányíthatóvá, tíz-parancsolat-kompatibilissé, ergo asszimilálja, és megszünteti az egyént. Üzenetek, hozzáállás?: „Oldódj fel a házasságban”, vagy a nőnek: „Szolgáld a férjed”, vagy épp, amit mondasz: „Jóban, rosszban”.Az együttélésnek természetszerűleg van „munkás” oldala, de valóban okosabb, ha az ebben való részvételt önkéntessé tesszük. Meghagyjuk a döntés szabadságát.Ami nehéz ebben az egészben az az, hogy a mai társadalom képes lesz-e megtalálni a határvonalat az önállóság és az önzés között.Mert az egymás felemelésének és boldogításának egyik alapja szerintem egy kölcsönös tisztelet is, amit könnyen erodál, ha csak a saját boldogságomra koncentrálok. És a kölcsönös tisztelet számomra olyat is sugall, ami látszólag megalkuvásnak tűnhet egy kapcsolatban. Látszólagosan, hiszen egy csomó megalkuvást teszünk, de csak az számít, hogy a személyiségünk számára élelmiszerként funkcionáló szokások és hozzáállás ne sérüljön. Ergo a nagy megalkuvásokat ki kell hagyni. És igen, a gyerekért SEM éri meg..Ezt csak megjegyeztem, nem ellentmondok, tudom, hogy valahogy így gondolod te is :]
Szeretem, hogy mindig kitöltöd a gondolataimban felejtődött réseket 🙂 Köszi!
Alapvetően egyetértek mindkettőtökkel. Egyvalamit viszont nem értek: úgy írtok a házasságról mintha az egyértelműen kizárná a boldog, építő és egymást segítő, támogató kapcsolat lehetőségét. Mintha az igennel a halálos ítéletet mondanánk ki a kapcsolatunkra. A másik ami felmerült bennem, hogy ennek a szemléletnek lehet hátulütője is. Az emberek manapság mindent (túl) könnyen eldobnak, a kapcsolatokat is. Ha valami nem úgy megy mint kéne, feladják és keresnek másikat, holott egy kapcsolatért dolgozni is kell.Én a magam részéről szeretnék majd egyszer kiállni a világ elé és azt mondani: Igen! Jóban, rosszban míg az Univerzum el nem választ! 🙂
Nekem elvi bajom van a házassággal, mint „intézménnyel”.A munkás részéről és az önzés/önállóság határproblémájáról írtam, és tök értelek, mert én is eléggé félek, hogy ha ez a határvonal elveszik, akkor ez a cosmopolitan-en, meg hasonlóan mély önképépítő hülyeségeken nevelkedett „vedd-el-ami-jár-neked” generáció meg fog „csúszni”.És nem is vagyok optimista. De ez tökre nem is számít, mert végső soron magunknak építjük ezt a cuccot. Elég ha mi ismerjük és tartjuk a saját szabályainkat :]
„Jóban, rosszban míg az Univerzum el nem választ!” – ez tetszik! 🙂 Egyébként igaz, tudni kell, hol a határ, de szerintem ez kialakul mindenkiben. Akiben meg nem, az meg is érdemli a sorsát, majd a következő életében okosabb lesz remélhetőleg 🙂 ” Elég ha mi ismerjük és tartjuk a saját szabályainkat” – így is van!
Hi!Én két szemszögből is tudom szemlélni az esetet, mindkettőt magaméból. Ez úgy lehet, hogy mostanság változóban vagyok… Egyrészt egyetértek az eddig elhangzottakkal. Kiegészítem azzal, hogy megeshet, hogy talál az ember olyan társat, akivel nemhogy el tudja képzelni, hanem el is képzeli -és vágyik is utána!- a családalapítást!Más kérdés, hogy nagyon sokáig ezt a kiegészítést én sem tettem volna hozzá…Harmadik eset: az „élet úgy hozza”, hogy LESZ családod, de legalábbis gyereked! :):
Valóban, a családalapításhoz tényleg nagy „drive” kell :]Szebb és okosabb szerintem családban hinni, mint házasságban – ha már témánál vagyunk. Mivel hát a család / gyerekek / jövőbeöröklődés egészen más dimenzióban mozgó dolgok is lehetnek, mint az intézményesített együttélés. Persze most lehetne ezzel vitát nyitni a mijóagyereknek ágról, amit Peti már pedzegetett. Ez jó téma, szintúgy.:]
Gorgo: Már hogy a fenébe ne eshetne meg! Csak éppen mint ahogyan te is épp változóban vagy, úgy általában mindenki változik – már aki fejlődik, szerintem. És lehet, hogy amit akkor érzel, mikor minden porcikád a családalapításra vágyik egy bizonyos személlyel, az az érzés x idő után tovaszáll. Egyszerűen megváltozol annyira, hogy már a másik nem tudja kielégíteni a legbensőd vágyait. És ez nem kell, hogy az ő hibája legyen. Senkié sem kell, hogy legyen. Egyszerűen kimerült a kapcsolat és kész. Eddig tartott. És ez az a rész, amikor sokan elrontják szerintem és erőltetést visznek a dologba. És ezalatt nem azt értem, hogy nem kell energiát fektetni egy kapcsolatba. Csak tudni kell, hogy hol a határ!
Biztos azért van, mert jogász vagyok/leszek, de szerintem bizonyos szempontból kell az a papír. Ami igazából csak egy szerződés. Kell, mert védi a gyerekedet. Ha nem akartok gyerkőcöket, akkor nem kell… Azzal viszont egyetértek, hogy ha szar, akkor inkább váljanak szét útjaitok, mint, hogy a ti megmérgezett, szar kapcsolatotok is fojtogassa a gyereket/gyerekeket. Nincs annál borzalmasabb, mint torzsalkodó szülők közt felnőni!Fél év múlva férjhez megyek. Megbeszéltük, hogy házassági szerződést kötünk. Mert most még szeretjük egymást, de ha esetleg szétválnának útjaink, akkor ott a papír, ami megkönnyíti ezt és úgy tudunk külön válni, hogy nem marakszunk minden vacak villán a gyerek szeme láttára…
Igazad van Béb. Én a házassági szerződést sem úgy látom, hogy gáz lenne. Szerintem aki házassági szerződést köt, azt nem úgy kellene felfogni, hogy „Nah, ha már a kapcsolat elején sincs bizalom, megette a fene az egészet..” Persze.. Dehogy nincs bizalom! Csak épp mellette van józan ész is. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Meg lehet kérdezni azokat az elvált párokat, akik évekig civódtak, pereskedtek a válás után, hogy annk idején, amikor vak szerelem volt, megfordult-e a fejükben, hogy valaha idáig süllyednek. Mind azt fogja mondani, hogy álmukban sem. Mert ha úgy gondolták volna, hogy igen, hát valószínűleg szerződést is kötöttek volna. Mert tudatában lettek volna annak a ténynek, hogy sohasem tudhatjuk mi lesz belőlünk x év múlva. Egyébként sok boldogságot majd Nektek! 😉
Nagyon szeretjük egymást és a bizalom maximális. De ez szerintünk nem bizalom kérdése! Nem nagyképűség, de a barátaink szemében álompár vagyunk és annak is érezzük magunkat. Mégsem hagyjuk a véletlenre! Mindenhol beüthet a krach!A házasságok 90%a úgy kezdődik, hogy minden oké. De hány megy tönkre? És alig van néhány olyan, ahol utána illetve a válás közben rendezettek a körülmények… És a felek nem néznek semmit, nem nézik a gyerekeket vagy azt, hogy valaha szerettem a másikat. Csak pusztítanak maguk körül kicsinyes bosszúból.Ha szeretsz valakit és azért szülsz neki gyereket, és, ha szereted a gyerekeid, akkor nem tolsz ki velük azzal, hogy nem teszel meg ennyit. Egy papírnyit, ami biztosítja azt, hogy ha szétválnak a szüleik, abba ne rokkanjanak bele mentálisan…Illetve, ami még rosszabb: a mocskos anyagiak egyben tartása miatt nem válnak, csak gyilkolják egymást a gyerkőcök előtt…Be lehet és be kell ismerni, ha nem megy és lépni!
Örülök, hogy nem csak én látom így ezt 🙂
No igen, a dolgok kimerülhetnek, sőt ki is merülnek elég hosszú idő után. Azt azonban hozzá teszem: van egy ilyen mondás, miszerint „Ha nem teszel semmit, nem lesz semmi!” Nagy igazság. Egy kapcsolatért is kell tenni, és nem akkor amikor már megindult a lejtőn, hanem még előtte. Persze még úgy is kimerülhet.Amúgy meg férfiszemmel van még ugye egy hatalmas mozgató rugó…5 évig voltam együtt egy régebbi nőmmel. Khm, szóval azért a változatosság…. 🙂
Nos, a dolgok valószínű tényleg kimerülnek – ha hagyjuk. Úgy gondolom, hogy két ember, akik valaha megpecsételték életüket azzal, hogy kimondták, IGEN, legtöbb esetben hátradőlnek, hogy hát, ez is megvan az életben. Ezt is kipipálhatjuk. Pedig az érdemi része csak ezután jön annak a bizonyos nagybetűsnek… Minden és mindenki változik, ez egyértelmű. A kulcs szerintem abban rejlik, hogy ha két ember EGYÜTT tud változni, akkor nem merülhet ki a kapcsolat. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az ember megtalálta-e azt a bizonyos társat, akiről TUDJA, hogy a Párja… Vele érdemes élni, akár papírral, akár anélkül. Vele összetartozol.