Csalódtam benned! (Vagy magamban?)
Ki ne csalódott volna már életében? Nap mint nap érnek bennünket kisebb-nagyobb csalódások. De gondolkodtál már valaha is azon, hogy kiben is csalódtál valójában? A szerelmedben, aki megbántott? A barátodban, akiről kiderült, hogy mégsem az? Esetleg magadban? Vizsgáljuk csak ezt meg!
Hát persze, hogy a másikban, igaz? Ha fájdalom, bánat ér bennünket, hajlamosak vagyunk a felelősséget azonnal másra hárítani.
„Megcsalt, pedig én megbíztam benne.”
„Hazudott, pedig én hittem neki.”
Így, meg úgy csinált, pedig… blablabla…
A helyzet az, hogy sajnos valójában magadban csalódtál, magadnak okoztál csalódást. TE voltál az, aki ilyen-olyan illúziót kreáltál magadban a másikról. TE voltál az, aki olyan képet alakítottál ki a másikról, ami hibás volt. TE voltál az, aki bedőltél egy ügyes csalónak. A helyzet az, hogy senkit nem hibáztathatsz azért, mert Ő nem olyan, mint amilyennek az általad megálmodott illúzióképben kellett volna lennie. Ő olyan, amilyen. A szabad akarat mindenkit felruház azzal az alapvető joggal, hogy olyan legyen, amilyen akar. Téged is, a másikat is. Kapizsgálod ugye?
Az emberek sokszor bizony nem olyanok, amilyennek elképzeljük őket. Sokszor csak szeretnénk, ha ilyenek vagy olyanok lennének. A saját vágyainkat, esetleg hiányosságainkat vetítjük ki beléjük. Aztán mikor bebizonyosodik, hogy tévedtünk, sértődötten mutogatunk a másikra, hogy „Ó igen! Ő miatta rossz most nekem!”. Nos, így is el lehet intézni a dolgot, de valójában inkább az a helyzet, hogy benézted. Van ilyen. A saját ítélőképességedben csalódhatsz, a másik emberben nem. Fogadd el, hogy tévedtél. Tanulj belőle, légy hálás, hogy okosabb lettél, lásd meg a tanítást a kudarcban és lépj tovább!
De vigyázz, hogy ne vonj le téves konzekvenciákat, ne ostorozd magad, ne az legyen a tanulság, hogy ezentúl nem bízhatsz meg senkiben, vagy hogy nem nyithatod meg a szívedet senkinek. Ne kezdd el magad ledegradálni a hibáid miatt! A kudarcok ha hiszed, ha nem, mind a javadra válnak. Talán akkor, abban a pillanatban ez nem úgy tűnik, de később, ha tudatosan próbálod megélni a dolgokat, hálával fogsz visszatekinetni rájuk. Csak lásd meg bennük a tanítást! És vállalj felelősséget a hibáidért! Sokaknak bizonyára nem mondtam újat a fentiekkel. Ha neked igen, és megértettél, legközelebb mikor megbántva érzed magad, emlékezni fogsz erre! 😉
Mit gondolsz? Egészítsétek ki a gondolatmenetem kérlek!
Úgy tűnik az az érdekes helyzet állt elő, hogy a volt barátnőimmel végül mindig megszakad a kapcsolatom. A baj az, hogy én világéletemben arra törekedtem, hogy minden kapcsolatból úgy próbáljak meg kilépni, hogy ne rossz szájíz maradjon a másik után, hanem kellemes emlékek, sőt, ha mód van rá, ápolt jó viszony. Mert szerintem minden őszinte tiszteleten alapuló kapcsolat kincs. És egy már befejezett kapcsolat szerintem sokszor őszintébb lehet, mint egy élő akár. Ilyenkor már ugyanis sem megnyerni nem akarjuk a másikat, sem annak elvesztésétől nem félünk. Kvázi nem dominálnak érdekek a kapcsolatban többé. Legalábbis biztos nem annyi, mint előtte vagy közben. 🙂 Nos, ez idáig mindig sikerült is nekem. Néhányukkal nem maradt meg a rendszeres kontakt, de volt akikkel igen és úgy gondoltam kölcsönös tisztelet és szeretet maradt végül egymás iránt a kapcsolatunk után. Az érdekes az, hogy mégsem maradhatok velük a jelek szerint kapcsolatban, mert ez már a sokadik eset (arányaiban), mikor az új szerelem feketelistára tesz engem, mert „túl jó viszony” maradt meg köztünk. És még csak nem is találkoztak velem. Tehát valójában egyértelmű, nem is rám mondanak nemet, hanem bárkire, aki rajtuk kívül szeretetet kaphatna a kedvesüktől. Nem feltétlen szerelmet, de szeretetet sem. Ezt hívjuk ugye féltékenységnek. Tehát az egyenlet így néz ki, ha jól vezettem le (ok -> okozat):