Gondolatok: WikiLeaks és a magyar médiatörvény

Épp tegnap néztem meg a WikiRebels című, közel egy órás dokumentumfilmet a WikiLeaksről, röviden összefoglalva annak történetét Assange tinihacker korszakától napjainkig.

Érdekes kérdés ez, ugyanis itt valóban olyan horderejű titkos anyagok kerülhetnek napvilágra (és úgy tűnik fognak is), melytől diplomáciai egyezségek robbanhatnak fel, újabb háborúk, felkelések, lázadások, stb gyúlhatnak lángra. Akár. Alapvetően én is egyetértek azzal, hogy mindig az igazságot kell keresni, az őszinteségre kell törekedni. Meg aztán előbb-utóbb úgyis mindig kiderülnek a sumákolások. Viszont azt is hajlandó vagyok belátni, hogy az ember sötét birka. Tény, hogy kezdünk talán tudatosodni, s elengedni a kondícionáltságunkat, de ez egy lassú folyamat, mondhat nekem akárki akármit a mindenféle közeljövőbe prognosztizált, óriási, bolygó szintű tudatváltásokról. Ez nem fog egy, vagy két év alatt végbemenni. Talán öt alatt sem. Azt gondolom, addig pedig, míg ez nem jön el, s a birka ember van nagyobb többségben, igenis szükség van arra, hogy valaki terelje a birkákat.

Folder_small

Felülről, nagyhatalmi eszközökkel nem lehet az emberek belső milyenségén változtatni. (Az megint más kérdés, hogy akik ott fenn csücsülnek, azoknak nem is érdekük ez, tökéletesen kényelmes nekik, hogy van egy szép nagy birka nyájuk.) Programozottak vagyunk, kondícionált elménkkel azonosulva zombiként éljük le életünket, s ezen törvények, szabályok, vagy más társadalom és egyéb környező behatások nem tudnak változtatni semmit. A programot átírhatják benned, de ettől még mindig gép maradsz. Lehet, hogy jobboldaliból lassan baloldalivá válsz, vagy épp fordítva. Vagy már mással akarsz foglalkozni, mint eddig, mert azt láttad, azzal többre mennek az emberek. Tök mindegy. Így is, úgy is agymosott vagy, nem önmagad, hanem egy társadalom által kreált nagy katyvasz. A személyiséged (melynek minden darabja szinte más-más emberek elvárásaiból, programjaiból áll), teljesen átvette az uralmat valós éned felett, s ezen csak alulról építkezve, belső indíttatás hatására lehet elkezdeni változtatni. Mindenkinek magának kell felismerni a elméje kondícionáltságát, az elméjével való téves azonosulását, szépen lassan, lépésről lépésre. (A betegnek kell akarni gyógyulni, de ahhoz előbb a betegségét kell elfogadnia, hogy az bizony létezik.) Majd ha a tudatos emberek elérik a kritikus tömeget, akkor beszélhetünk arról, hogy „az igazság mindenek felett„. Addig könnyen lehet, hogy inkább csak olaj a tűzre. (Ha nagyon kicsiben, leegyszerűsítve nézzük, képzeld el, hogy megkérded a barátodtól, barátnődtől, hogy tetszik-e neki az alakod úgy igazán? Elvárod tőle az őszinte választ. Mire ő őszintén megmondja, hogy valójában nem. Vagy csak annyit mond, hogy hát, nem vagy egy bombanő/adonisz, de nyugi, nem vagy ronda se azért. Csukd be pár másodperce a szemed, képzeld el a szituációt. Ugye, hogy fel lennél háborodva? Ugyanis nem vagyunk mi még készek az igazságra. Valójában nem azt vártad, hogy őszintén válaszoljon. Hanem, hogy őszintén válaszolja azt, amit te hallani akartál…)

Ám úgy tűnik, valahol belül mégis vágyunk a legtöbben arra, hogy tudjuk mi az ábra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az új, gyönyörű, médiatörvényünk által gerjesztett (immár nemzetközi) közfelháborodás. Nem szeretjük, ha befogják a szánkat, a szemünket, vagy a fülünket. (Persze talán ez is csak onnan ered, hogy az ember alapból minden tiltásnak zsigerből ellene van ugye. A bajunk a tiltással van, nem a tiltás tárgyával elsődlegesen. Azzal is, de nem az a fő probléma.) Innen jutott eszembe egy apró párhuzam a WikiLeaks és a mi kis problémánk között. A WikiLeaks ugyanis pont a mi problémánkra adott megoldás, csak kicsit nagyobb volumenben. A nyilvánosságtól, a nagyhatalmak által elzárt információkat tesznek közzé. Képzeljük el, hogy valaki létrehoz egy mini WikiLeaks-et külön magyaroknak. Minek? Mert várhatóan lesznek olyan cikkek, blogbejegyzések, stb, mik itthon nem láthatnak napvilágot, mert nem tetszik a kialakuló (modernkori) diktatúrának. A helyzetünk szinte tökugyanaz, mint a nagyvilági. Csak kicsiben.

Élet a Twitteren és túl azon

  1. Tegnapelőtt a barátnőm egy Twitter üzenet kapcsán leírt egy gondolatsort, amiből aztán kisebb sértődés, és egyéb kalamajkák lettek, aminek a végeredménye az lett, hogy azt veszem észre, hogy sír a fotelben, és ölében a laptoppal, látom, hogy épp törli a Twitter üzeneteit egymás után, egyesével 10 nappal ezelőttről kezdve. Mi történt? Valaki írt valamit, ez elindított egy gondolatot, ő ezt megírta, majd valaki aki ezt magára vette, DM-ek sokasága, nyilvános helyesbítés, újabb DM-ek sokasága, üzenetek visszatörlése, stb, stb.
  2. Ma, valaki kiírt egy üzenetet Twitteren. Erre reagáltam. Erre a reakció sértődés, bennem való csalódás kinyilvánítása, majd DM-ben mástól egyetértő bólogatás, megint mástól ejnye-bejnye, juj, nem tudod mibe nyúltál, nem is ismered, stb, stb.

Hát most elmondom, hogy mi a véleményem a Twitter mimózákról és arról, hogy hogyan is kellene szerintem a Twitteren élni:

Egyértelmű, hogy itt csak az alapján tudunk valakit megítélni, amennyit ő mutat. (Egyszerre 140 karakterben, nem sok fér bele, hát elég ügyesen kell fogalmazni eleve.) Pontosan a Twitter ezen tulajdonsága miatt mindenkinek a saját felelőssége, hogy mit ír magáról, miket mutat magából. Ugyanis az emberek ez alapján ítélik meg. Ha te főleg utálkozónak mutatod magad, akkor annak is fognak látni. És egy szavad nem lehet emiatt senkire, ugyanis te láttatod magad ilyennek. Akkor is, ha ez esetleg nem így van. Ha nem olyannak mutatod magad, mint amilyen vagy, ne csodálkozz, hogy félreismernek az emberek. És főleg nem teheted meg azt, hogy amiatt haragszol, mert nem látják meg a „valódi” énedet a Twitteren keresztül az általad mutatott teljesen más kép mögött. Itt senki sem látó. (Tudtommal.)

Meg kell értened, hogy minden egyes leírt szóért, felelősséggel tartozol. Mint ahogyan minden egyes kimondott szóért is felelősséget vállalsz az offline életben igaz? Azzal, hogy a Twitteren mindenféléket írogatsz magadról, vagy akár másról, vállalod, hogy arra a Te követőid reagálhatnak. Esetlegesen olyat is, ami neked nem tetszik. Mert jogukban áll. (Persze ki tudja még mit hoz az új médiatörvény, de reméljük a legjobbakat :D) A Twitter nem arról szól, hogy „Szevasztok itt vagyok, jó fejek vagytok, DE CSAK ADDIG, míg minden üzenetemre bólogattok, minden mondatommal egyetértetek, és engem tartotok a Twitter netovábbjának”. Bizony megesik, hogy valakiben elindítasz egy érzést, egy gondolatot, amit ő meg is oszt, és az neked nem tetszik. Van ilyen. Ilyen a Twitter, de ilyen a Facebook is és bizony a való élet is.

Libra-children-21350660

Aki nem tudja elfogadni mások véleményét, főleg ha az akkor éppen fájdalmasan hat, akkor ne írj olyat, amivel ezt előidézheted. Ha nem vagy képes elfogadni mások reakcióját a megnyilvánulásaidra, akkor ne nyilvánulj meg! Ilyen egyszerű. Akkor vezess papírnaplót, vagy rendes privát blogot, vagy tedd priváttá a Twitter fiókod és csak olyan embereket gyűjts magad mögé, akik mindig bőszen bólogatnak utánad, ha egyetértenek veled ha nem, csak a jót és a szépet kommentelik, mindig vigasztalgatnak, mindennel egyetértenek amit mondasz – vagy legalábbis látszatra. Ha többre tartod a képmutatást, mint az őszinteséget, akkor nem biztos, hogy a Twitter neked való hely – bár tény, hogy az előbbiből több van itt sajnos, mint az utóbbiból, de szerencsére azért akadnak itt őszinte emberek is.

Alapvető „szabály”, de inkább jótanács a saját érdekében mindenkinek, hogy Twitteren ne mondj semmi olyat, amit a való életben nem mondanál ki ugyanúgy a követőidnek szemtől szembe! Ne tégy olyat, amit a való életben nem tennél meg! Mert persze megteheted, de itt aztán hipp-hopp hiteltelenné válik az ember, ahogy kibukik, hogy képmutató, és onnantól tehetsz te bármit. Megbélyegzett leszel. Lehet, hogy a követőid nem hagynak el, de már nem azért fognak követni, amiért régen. Már nem lesznek tényleges követőid. Azt fogják lesni, mikor köthetnek beléd. Rosszabb esetben mindent nem is nyíltan, hanem a hátad mögött.

Problémái mindenkinek vannak. Van aki többer ír róluk, van, aki kevesebbet. Ki mennyire érzi személyesnek őket. Ám aki főként a problémáiról ír, aki főként a negatív érzéseit nyilvánítja ki, attól előbb utóbb besokallnak a követői. Egész egyszerűen azért, mert az egész közösség morálját húzza lefelé, akkor is, ha ez nem tudatos, és mikor már ezt egyre többen érzik, valaki mindig venni fogja a fáradtságot (vagy akár egyszerre többen), és az arcodba fogja vágni, hogy „Hé, szedd már össze magad, a Twitter nem a Te lelki szemetesládád!” Erre volt már példa itt az utóbbi időben is ugye, és biztosan lesz is még. Mint mondtam problémái mindenkinek vannak. És hidd el, épp elég mindenkinek a sajátjával megbírkózni. Ő dolgozik az övén, Te dolgozz a Tieden! Hidd el, azáltal, hogy rendszeresen a követőid Twitter falára hányod a nyűgjeidet, azok bizony nem fognak hamarabb megoldódni. (Viszont hátráltatsz másokat abban, hogy a sajátjukkal foglalkozzanak.) Segítséget persze kérhetsz, és biztos lehetsz benne, hogy kapni is fogsz! Az emberek alapjába véve segítőkészek. De ehhez előbb ténylegesen akarnod kell, hogy a problémád megoldódjon. És tenni is érte. De az önsajnálatodban, és egyéb energiaszerző játszmáidban ne várd, hogy a követőid asszisztáljanak Neked! Mert hamar egy olyan képet fogsz magadról kialakítani, amit aztán nagyon nehezen fogsz az emberek fejében megmásítani később.

Nem azt mondom, hogy soha ne írj le magadról semmi negatív élményt, és csak a rózsaszín felhőt mutasd! Mert ezáltal valószínűleg ugyanolyan hiteltelenné válsz, mert sok ember emögött is ugyanúgy meglátja majd, hogy csak álca, és nem is olyan hűde tökéletes az életed. Én csupán azt mondom, hogy próbáld megtalálni azt a középutat, azt az egyensúlyt, ami mellett még hitelesen tudsz Twittelni úgy, hogy megnyilvánulásaidban őszinte maradsz, és közben nem csökkented a követőid általános hangulatát, energiaszintjét azzal, hogy a magad problémáinak kiársztásával tetézed mindenkinek a már meglévő saját nyűgjeit.

Nem ártana arra törekedni, hogy a Twittjeinkben elsődlegesen értéket próbálunk adni. És amit egyszer leírunk, azért vállaljuk a felelősséget. Még akkor is, ha később megbánjuk.

Jó lenne ezen elgondolkodni időnként, és objektívan megfigyelni, vajon hogyan is egzisztálunk a Twitteren, milyen képet mutatok magamról, miért azt mutatom, amit mutatok, és vajon ez mások lelki világára hogy hat, stb.

Bár ezt az írást 2 „Twitter incidens” ihlette, ez azonban nem csupán azokra való reflektálás, hanem egy olyan, azok által bennem megindított eszmefuttatás, amit bármely Twitter lakónak érdemes lenne átgondolni szerintem.

Köszönöm, hogy elolvastad. A kommentekben ér reagálni. És örülnék is neki. 🙂

Élménybeszámoló egy auraelemzésről

Még főiskolás voltam, mikor nagyon ráindultam az auralátás témára, aztán persze mint sok más fellángolásom, ez is elmaradt. Múlt héten azonban egy egészségügyi témám (vállfájás) kapcsán előjött az aura téma megint, és úgy döntöttem, akkor most elmegyek egy auraszakihoz, hogy megnézessem mit mondanak rólam a színek. Ismerősöktől meg is kaptam egy aurafotós (és auralátó is egyben) elérhetőségét, akit mind egyöntetűen bátran ajánlottak. Megnéztem a weblapját, majd rá kellett döbbenem, hogy x évvel ezelőtt is őt néztem ki, hogy majd egyszer, ha lesz rá pénzem akkor ő… Miután szembesítettem néhány apró hibával a weblapjával kapcsolatban – amit ex-informatikus lévén meg is fogadott szerencsére 🙂 – leegyeztettük az időpontot, és ma megtörtént a dolog.

Csinált fotót kamerával, nyomtatott elemzést számítógéppel is, ami két tenyér-lenyomat szerű szenzor által vette az adást az energiamezőmtől, és elmondta ő mit lát. Igazából az utóbbi volt a lényeges, és a legmélyrehatóbb, a szimpla fotó kb. csak egy kép a mellszobromról a pillanatnyi aurámmal, a számítógépes elemzés meg ugye valamilyen szinten statisztikákon alapul. (Színes szkennerem nincs, így digitális fényképező géppel csináltam újabb képet egy képről…)

Aura_20101021

No nézzük! Az aurám alapszíne tehát arany színű, illetve narancs és piros dominálnak még. Jelenleg épp inkább sötétebb piros volt, amit én a fáradságnak, jelenleg alacsony energiaszintemnek tudok be. A szív és a 3. szem csakrámban van a kraft, tehát keményen tolom a gondolkodást, intuitív volnék és érzelmileg szenzitív. (True…, true…)

8-12 évente számíthatok rá, hogy ráunok az aktuális munkámra, nem bírom tovább csinálni és váltani fogok – 5 évnél tartok, úgyhogy lassan kezdhetek agyalni, milyen munka feküdne. Beszéltünk a meló és a hivatás közti különbségről is, arról, hogy az arany aurájú emberek általában magányos mókusok, nem passzol nekik sem az alkalmazotti oldal, se a vezetői, mert nem szeretik se megmondani mit csináljon más, se azt, ha nekik mondják meg. A magamfajta típusú emberek általában saját útjukat szeretik járni, saját vállalkozás, stb. (True, true…)

Kíváncsi természet vagyok, szívom magamba az infót, meg az új dolgokat. Ez okozhat felületességet, mert mindenbe bele-bele kapok, viszont cserébe szélesebb látókörre tehetek szert, amiből végül ha ügyes vagyok jó dolgokat szintetizálhatok. (True, true…)

Keveset mozgok, ezen nincs is mit vitatkozni, tény, és ez az egész energiaszintemre kihat, ezen változtatni kéne. (True, true…)

Miután mondtam, hogy informatikus vagyok nagyszerű informatikai hasonlatokkal próbálta nekem szemléltetni a dolgokat, amiket mondott, jópofa volt! 🙂 Egyébként piszok módon pörög a srác, az elején a szervi rendellenességekre már nem is emlékszem miket mondott. Legközelebb diktafonnal megyek, és ez nem vicc. Egy óra alatt rengeteg dolgot mondott. Számomra hasznosnak tűnő tanácsokat adott, kézzel foghatóakat, semmi hókusz-pókusz, olyan tippeket az életemhez, amiket bárki meg tud valósítani, ha akar. HA AKAR. Remélem meg tudom őket fogadni és nem sumákolom el őket, mint ahogyan néha szoktam..

Img_2382

(A nyomtatott gépes elemzés szöveges leírása egyébként sok helyen egybevág azzal, amit ő mondott, ilyesmik vannak, hogy az embereket vonzza a belső fényem 🙂 és lelkesedésem, vonzódnak hozzám az emberek, könnyen inspirálok másokat, gyors, kíváncsi elmém van, önkifejezésre, önállóságra, függetlenségre és teljes szabadságra vágyom, meleg, kreatív emberként tekintenek rám az emberek, stb, stb, stb.)

7500 Ft volt az elemzés, a fotó, és a jótanácsok, abszolút úgy érzem, megérte elmennem, és azt is érzem: nem ez volt az utolsó alkalom. Már most tervezem, hogy kb fél év múlva megint elmegyek, hogy megnézzem, mi változott. (Illetve tanfolyamot is tervezek, de erre még gyűjteni kell 🙂

Hát, röviden ennyi jutott most eszembe, sok minden volt még, de sajnos rövid az eszem… (emlékeztető: legközelebb diktafon!!!)

Akit érdekel, most már én is az őt bátran ajánlók táborába tartozom, itt mindent megtalálhattok róla: Bognár Tas (www.auraszakerto.hu)

Miért bakonyi a gombás étel? Már tudom…

Pár hete eltöltöttünk egy kellemes hétvégét a Bakonyban, ahol is rengeteg szebbnél szebb gombát láttunk, kár, hogy nem ismerjük őket, így szedni nem tudtunk, egy jó vacsorához, de a látvány sem volt semmi. Már tudom miért pont bakonyi a gombás sertésszelet 🙂 Sajnos csak a telefonom volt nálam, így nem lettek túl fényesek a képek, de azért jópárat lefotóztam. Aki valamelyiket felismeri, az írja meg kommentben!

Élménybeszámoló: az utóbbi évek legszebb koncertjén voltam tegnap

Tegnap estére megleptem magam egy Deva Premal koncertjeggyel szülinapom alkalmából. Imádom Deva zenéjét, szinte napi rendszerességgel hallgatom, így nagy izgalomba jöttem, mikor nyáron megláttam, hogy jönnek ide koncertet adni. Izgalmam nem volt alaptalan, ahogy a címben írtam, az utóbbi évek legszebb koncertje volt számomra. Mindenképpen le szerettem volna írni, megosztani veletek az élményt, és most „sajnos” itt ülök a gép előtt, és nem tudom hogyan is kezdjek neki. Ez megint az a fajta élmény, amit szavakkal átadni nem lehet, mert kevesek hozzá. Pár mondatban inkább csak megpróbálnám elmondani, mi volt, ami megfogott, ami magával ragadt, aztán csak reménykedni tudok, hogy egyszer Ti is eljuttok egy koncertjére.

Tulajdonképpen Deva a párjával Mitennel együtt zenél, illetve csatlakozott még hozzájuk Manose egy nepáli basoori fuvolaművész. Hárman szerintem fantasztikus egységet alkottak, és az egyik döbbenet az volt, ahogy ebbe az egységbe a többszáz fős közönséget is bevonták. Deva hangja élőben is ugyanolyan kristálytiszta és gyönyörű, mint felvételről, Miten kedves, játékos természete képes volt újra és újra bevonni hol a teljes férfi, hol a női vagy épp a teljes közönséget a dalaikba, közös éneklésekbe. Döbbenetes, ugyanakkor gyönyörű volt látni, ahogy a kisugárzásukkal, a zenéjükkel, játszi könnyedséggel állították félre a közönség egóját, s érték el, hogy az emberek felkérésre velük dúdolásszanak, énekeljenek verssorokat, vagy épp szanszkrit mantrákat.

Élménybeszámoló: az utóbbi évek legszebb koncertjén voltam tegnap

Ott kezdődött a sokk, hogy az első szám alatt szinte végig folyt a könnyem mindkét oldalt, egyszerűen nem tudtam – nem is akartam tenni ellene semmit. Teljesen magával ragadt az élmény, gyönyörű volt.

Tetszett, hogy a számok végén senki nem akart tapsolni, hogy mindenki külön kérés nélkül tudta, érezte, hogy a dalok közé a csend illik, nem a taps, a csend, melynek igen elsöprő ereje volt.

Fantasztikus volt, hogyan adtak elő egy spirituális zenei koncert közepén, teljesen váratlanul egy blues számot, melyet Miten Deva kedvenc mantrájaként konferált fel 🙂 Mitenhez jól láthatóan közel áll ez a stílus is, Deva hangja szinte minden stílusban gyönyörűen szól, Manose bluesos, beatboxos fuvola szólója pedig óriási ovációt robbantott ki.

Tetszett, hogy a végén mindenki az utolsó dal utáni csenddel indulhatott haza, nem volt visszatapsolás, nem is volt rá szükség rá, két és fél órás volt a koncert, pont elég, nehéz lett volna már tovább fokozni.

Ennyi, tényleg nem lehet többet szólni róla, egy élmény volt. Boldog és hálás vagyok, hogy ott lehettem. Remélem még lesz szerencsém!

Akit érdel kicsit bővebben a sztorijuk, hogy milyen zenét játszanak, az a Millenáris oldalán elolvashatja. (Igen, a koncert egyébként a Millenáris Teátrumban volt, szerintem teljesen jó volt a hangosítás is, a fények is, meg minden.) Bár szerintem az már önmagában sokat elmond, hogy Deva és Miten Osho ashramjában találtak egymásra, és Eckhart Tolle és a Dalai Láma is elismerően nyilatkozott a zenéjükről.

Egyhetes szigetközi kenutúra élményei 2 percben

Múlt vasárnap megtömtük a 80-90 literes túra-háti-szörnyeket, majd nekiindultunk a vonat tortúrának Dunakilitire. Mire odaértünk, én hagyomány szerint már nem voltam szomjas 🙂 , úgyhogy kezdődhetett is az esti buli. Majdnem minden este sikerült valami finom bográcsosat összerakni, túrós csuszát, paprikás krumplit, tojásos-tarhonyás lecsót, volt szalonna sütés, és persze májkrém és egyéb konzerv maraton.

Néhány saját fotó a túráról:

Dunakilitiről bóklásztunk 3 napot, majd csütörtökön leeveztünk Cikola szigetre, és pénteken még ott evickéltünk. Gyönyörű a táj, nagyon szép kis vadregényes szűk ágak is vannak, láttunk hydrát (pár mp. a videóban), ami nem vidra, de mégis állat, kócsagokat, gémeket, hattyúkat, vízicsirkéket, színes szitakötőket, gyönyörű pillangókat és persze kisebb-nagyobb halakat. Piszok sokféle szép és kevésbé szép pókot, randa nudista csigákat, pici siklót, és még egy előttünk átúszó őzet is, illetve ki tudja még mit… A víz sok helyen akár másfél méteres betekintést engedett magába, olyan tiszta volt. Még fürdéshez sem volt túl hideg, pedig már nyár vége volt igencsak.

Kipróbáltuk az állva evezést és a rönkön evezést is több-kevesebb sikerrel. Nem tervezett borulás szerencsére nem volt idén sem, de a susnyásba azért sikerült beszaladni véletlenül egyszer-kétszer… 🙂 (Idén úgy tűnik a fényképezőgépem is megúszta – illetve pont, hogy nem úszott el szerencsére, így idén fotókat is tudok prezentálni párat, csak a hangulat kedvéért.)

A ronggyá ázást sem úsztuk meg, utolsó nap, utolsó háromnegyed órájában kapott el minket egy óriási vihar, de legyűrtük 🙂 Ezen a napon sikerült ropogósra is sülnöm, mivel egész nap borús időre számítottunk, így nem naptejeztem, aztán jött pár órás meglepi napsütés. 

A kempingek jók voltak mindkét helyen, mindenhol volt melegvíz, rendes WC, és hideg sör 🙂 A sátrak bírták – már akinek 2 rétegű sátra volt 🙂 , de azért tegnap jólesett a ropogósra sült hátamat már puha ágyon pihentetni. Izomláz elmúlt, ülőgumók visszagömbölyödtek, lassan visszarázódunk a „civilizált” életbe.

Röviden ennyi, el kell menni, meg kell nézni! Mint ahogyan már kb 6 éve, minden évben, azt hiszem jövőre is megyek 🙂

Élménybeszámoló egy Csendtáborról

A hétvégét – 2 egész és 2 fél napot – jórészt a természetben töltöttem egy gyönyörű helyen, egy Csendtáborban. Mikor elindultam pénteken, 2 dolgot tudtam: 1. fantasztikusan fogom érezni magam, 2. legjobb tudásom szerint meg fogom osztani Veletek – személyes és internetes ismerőseimmel – az élményeimet. Az első pontban tökéletesen igazam volt, csodálatos hétvége volt. Ezt biztosította a gyönyörű környezet, a kiváló ételek, a remek társaság és jómagam hozzáállása a világhoz. A második ponttal azonban kissé bajban vagyok. Olyan dolgot kellene írásban átadnom Nektek, mely szavakkal, fotókkal, nehezen megfogható, átadható olyanok számára, akik nem voltak részesei. Elmondhatod egy virágról a színeit, a formáját, de az illata örökre rejtve marad azok elől, akik sosem szagolták. Bár gyönyörű gazdag nyelv a magyar, mégis van, amihez ez is kevés 🙂 Ezért úgy döntöttem nem megyek bele konkrét részletekbe, egyszerűen csak pár mondatban összefoglalom mi jött le nekem ebből a pár napból, mi az, amivel le tudnám írni azoknak az embereknek, akiknek fogalmuk sincs arról: Mi is az a Csendtábor?

Csendtábort ahogy néztem a neten, többen, több helyen szerveznek. Teljesen csendben, vagy csak jórészt csendben, 4 vagy 10 naposat, stb. Ám azt gondolom minden Csendtábor szervezésben van két dolog, ami bizonyára közös:

  • A Csend
  • és Te

Írhatnék arról, hogy miket csináltunk, milyen meditációk, milyen közös, illetve egyéni tapasztalások voltak, az újrahangolódás a természettel, a zenei átélések, a látogatás a Zalaszántói sztúpához és sorolhatnám. Ám ezek Neked semmit nem adnak át. Azt hiszem a legjobb kedvcsináló leírás amit adhatok Neked erről az élményemről a következő:

Mintegy (jelen esetben) 20 ismert/ismeretlen ember találkozott azért, hogy egy gyönyörű, nyugodt, csendes, természet lágy ölén lévő helyen, pár napra megszabadulva a társadalom által nyakukba akasztott kolonctól, megélhessék azt, amit a hétköznapokban nagyon kevesen tudnak megélni. Önmagukat, az önzetlen szeretetet, azt, hogy végre nem kell szerepeket játszaniuk, hogy körülöttük senkit nem érdekel, hogy ő kicsoda, micsoda, ki fia borja. Hogy Te itt nem a postán sorban álló idegbeteg, a kemény vezető, a lojális beosztott, a jó anya, a hűséges férj, a türelmes ügyfélszolgálatos, a szélsőjobboldali politikus, a keresztény hívő, az elismert művész vagy, hanem mindezek mögött Te. Az individuum, az egyén. Pár napig beletekinthettek abba, milyen béklyók, skatulyák nélkül létezni, milyen Magukért szeretve lenni, és nem a képességeikért, a szakmai sikereikért, a nézeteikért. Pár pillanatra megtapasztalhatták a Csendet, mely által új dolgokat ismerhettek meg Önmagukról. Azt, hogy milyen az, mikor körülöttük tényleg mindenki egyenlő, egy része az Egésznek mely rész úton van vissza a Forráshoz, hogy újra Eggyé váljon azzal.

Azt hiszem ennél jobb leírást én nem tudnék adni az élményről, amit kaptam / kaptunk e pár nap alatt, melyhez mindenki hozzátette a maga részét. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki ott volt, hogy jelen-létével segített engem és mindenkit a fent említett élmények megélésében. Remélem még találkozunk! Annak pedig, aki nem volt még ilyenen, szívből ajánlom neki, hogy egyszer (legalább) próbálja ki, tapasztalja meg, mit adhat egy ilyen hétvége/hét számára. Milyen megnyugvást, feltöltődést, örömöt.

Külön köszönet Soós Arnoldnak a fantasztikus koncertért!

2010.04.16-19. Vigántpetend

Hogyan nevelik ki belőlünk a szeretetet?

Tegnap szemtanúja voltam egy jelenetnek, ami felismeréshez vezetett és elszomorított. Ugyanis láttam egy esetet, ami egy „gyönyörű” példája volt annak, hogy a társadalmunk hogyan neveli ki belőlünk a félelmek és gátlások nélküli tiszta szeretetet és érzelmeink kimutatását.

Helyszín: egy pláza, gyér forgalom, kevés ember. Éppen műanyagot ettem 🙂 Két asztallal odébb egy pár éves kisgyerek „futkározik”, már viszonylag biztos léptekkel. A kislány meglát egy másik, korabeli csöppséget, feléfordul, megáll, a kis mutatóujjával felé mutat és mosolyogva azt mondja:
„Babaaa!”
Majd egy szép lendülettel odaszalad és szeretteljesen szó nélkül magához öleli. Az anyuka mikor észreveszi mi történt, láthatóan zavarban van a másik anyuka előtt és gyorsan odamegy elhúzni a gyerekét. Szerencsére verbálisan nem szidta meg a gyermeket azért, mert megölelt egy másik lurkót, de a kicsinek biztos lejött, hogy valamit „nem jól csinált”. 
Egyszer… Még négy ilyen eset, és ötödszörre a kislány már nem fog odamenni a másik gyerekhez megölelni. Mert megtanulja, hogy az érzéseinket el kell fojtani… 🙁
Legszívesebben odamentem volna az anyjához és elmondtam volna neki, hogy amit csinál szörnyű. És kihat az egész társadalomra. Figyeljünk oda!
 
Ugye mindenki érzi miről beszélek?

Feltétlen szeretet

Olyannak szeretlek, amilyen vagy… 

… miközben a saját önkifejezési lehetőségeidet keresed és tanulod, amelyek révén kapcsolatba léphetsz a  téged körülvevő világgal. Tiszteletben tartom, hogyan szeretnéd megtanulni a leckéidet.  

Tudom, hogy ez így van jól, tudom, hogy pontosan az vagy, aki lenni szeretnél, és nem az, amit én vagy mások elvárunk tőled, akinek hiszünk téged. 

Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom, mi a legjobb neked, még ha időnként talán azt hiszem is, hogy tudom. Én nem jártam ott, ahol te. 

És nem láttam a világot a te szemszögedből. Nem tudom, milyen tanulási feladatot választottál magadnak, hogyan és kivel szeretnéd megoldani, és mennyi időt szántál rá. Nem a te szemeddel nézem – honnan tudhatnám hát, hogy mire van szükséged? 

Hagylak, hogy járd az utadat – nem ítélem meg a tetteidet, sem gondolatban, sem szóban. Nem tekintem tévedésnek, vagy hibának, amit mondasz, vagy teszel. Látom, hogy sokan sokféleképpen látjuk és tapasztaljuk a világot. 

Bármikor fenntartások nélkül elfogadom a döntéseidet. 

Egyáltalán nem ítélkezem, mert ha elvitatom a fejlődéshez, az útválasztáshoz való jogodat, akkor elvitatom a sajátomat és másokét is. 

Azoktól, akik más utat választanak, mint én, amelybe én talán nem fektetnék energiát – soha nem tagadom meg a szeretetemet, amelyet Isten belém plántált, hogy árasszam magamból az egész világra. Mert ahogyan téged szeretlek, úgy fognak szeretni engem is. Azt fogom learatni, amit elvetettem. Elismerem a szabad döntéshez való egyetemes jogodat, hogy a saját utadat járd, és előrehaladj, vagy megpihenj, ahogy éppen jónak érzed. 

Nem ítélem meg, hogy ez a lépés kicsi-e vagy nagy, könnyű vagy nehéz, felfelé vagy lefelé vezet, hisz az úgyis csak az én nézőpontom lenne. Lehet, hogy tétlennek látlak és ezt értéktelennek tartom, miközben te mégis gyógyírt adsz a világnak, csupán azzal, hogy létezel, Isten világosságával megáldva. Nem láthatom át mindig az isteni rend nagy összefüggéseit. 

Az élet minden áramlatának elvitathatatlan joga, hogy maga válassza meg saját fejlődését, s én szeretettel vallom, hogy tiéd a  döntés joga a saját jövődet illetően. Alázattal hajlok meg a felismerés előtt, hogy az, amit én a legjobbnak tartok, számodra nem feltétlenül helyes. 

Tudom, hogy téged is vezetnek, csakúgy, mint engem, és egy belső késztetést követsz, amely megmutatja neked az utadat. 

Tudom, hogy a  sokszínű, vallás, szokás, nemzetiség, bőrszín és hitrendszer ezen a világon nagy gazdagsággal ajándékoz meg bennünket, és ebből a sokszínűségből sok minden a javunkra válik, és sokat tanulhatunk. Tudom, hogy mindannyian a magunk módján tanuljuk meg, hogyan vihetjük vissza a szeretetet és a bölcsességet a nagy Egészbe. Tudom, hogy ha valami csak egyféleképpen lehetne, arra csak egyetlen egy embernek lenne szüksége. 

Én nem csak olyankor akarlak szeretni, amikor úgy viselkedsz, ahogy szeretném, és ugyanabban hiszel, amiben én. Nem akarok játszmázni veled, kérlek, Te se tedd velem! 

Az a szeretet, amelyet érzek, Isten egész világát magába öleli. Tudom, hogy Isten része minden, ami él, s mélyen legbelül szeretetet táplálok minden ember, minden állat, minden fa és minden virág, minden madár, minden folyam, minden óceán és a világ minden teremtménye iránt. 

Szerető szolgálattal töltöm az életem, s  azon vagyok, hogy a lehető legjobb lehessek. Minden nappal egy kicsit jobban értem az isteni valóság tökéletességét, és minden nappal egyre boldogabb vagyok a feltétlen szeretet derűjében. Legyünk együtt a feltétlen szeretet forrásai itt a Földön. 

Sandy Stevenson 

Gondolkodtál már azon mi is az unalom?

Én nemrég megtettem. És egészen egyszerű dologra jutottam: Olyankor nem vagy hajlandó megadni magad annak, ami van. 

(Ez ugye elég gyakori jelenség 🙂 Most ezzel mit akarok mondani? Gondoljunk csak bele. Mit is nevezünk mi unalomnak úgy általában? Amikor csak ülünk a munkahelyen és nem tudunk mit csinálni. Minden munkát elvégeztünk. Vagy késik a randevú másik személye. Vagy csak otthon punnyadunk, semmihez sincs kedvünk, stb. És itt a kulcsszó:

Nincs kedvünk…

Nem arról van szó, hogy nincs mit tenni. Hanem arról, hogy amit tehetnénk, ahhoz nincs kedvünk. Nem fogadjuk el. Kérhetnék új feladatot a főnöktől (legalább látná, hogy proaktívak vagyunk), vagy megfigyelhetnénk a környezetünket, míg a randira várunk (hogy gyakoroljuk a koncentrációt pl.), vagy takaríthatnánk, meditálhatnánk, tornázhatnánk otthon.
Valljuk be, olyan nem sűrűn van, hogy ne tudnánk mit csinálni. A probléma itt a nem elfogadással van. Azzal, hogy az EGÓnknak büdös az, amire épp lehetőségünk van. Nem találja érdekesnek. Sokszor talán épp azért, mert rá (EGÓ) ahhoz a tevékenységhez kevés szükség van és lázad. Persze az EGÓnk folyton lázad 🙂
Nincs más dolgunk tehát, mikor unatkozunk, csupán tudatosítanunk kell magunkban, hogy bizony most ez van. Erre van lehetőség. Most „ezt kell szeretni” (hallottuk már ezt?). És sokkal többre mennénk vele, ha elfogadnánk és örömünket lelnénk benne, mint hogy lázadunk ellene – főleg mivel általában feleslegesen tesszük ezt, úgysem tehetünk semmit a helyzet ellen, mert ha tehetnénk, már megtettük volna.
Próbáld csak ki! Mennyivel jobb úgy állni a postán fél órát sorban, hogy közben nem idegeskedsz, hanem mondjuk az embereket figyeled. A gesztusaikat, reakcióikat, tükröződő érzéseiket.. Ez csak egy példa. És ilyenkor az ideegskedő, hőbörgő, türelmetlen ember is inkább csak mulattat, ahelyett, hogy téged is felspannolna. 😉
Én így látom. És te?