Tegnap szemtanúja voltam egy jelenetnek, ami felismeréshez vezetett és elszomorított. Ugyanis láttam egy esetet, ami egy „gyönyörű” példája volt annak, hogy a társadalmunk hogyan neveli ki belőlünk a félelmek és gátlások nélküli tiszta szeretetet és érzelmeink kimutatását.

Helyszín: egy pláza, gyér forgalom, kevés ember. Éppen műanyagot ettem 🙂 Két asztallal odébb egy pár éves kisgyerek „futkározik”, már viszonylag biztos léptekkel. A kislány meglát egy másik, korabeli csöppséget, feléfordul, megáll, a kis mutatóujjával felé mutat és mosolyogva azt mondja:
„Babaaa!”
Majd egy szép lendülettel odaszalad és szeretteljesen szó nélkül magához öleli. Az anyuka mikor észreveszi mi történt, láthatóan zavarban van a másik anyuka előtt és gyorsan odamegy elhúzni a gyerekét. Szerencsére verbálisan nem szidta meg a gyermeket azért, mert megölelt egy másik lurkót, de a kicsinek biztos lejött, hogy valamit „nem jól csinált”. 
Egyszer… Még négy ilyen eset, és ötödszörre a kislány már nem fog odamenni a másik gyerekhez megölelni. Mert megtanulja, hogy az érzéseinket el kell fojtani… 🙁
Legszívesebben odamentem volna az anyjához és elmondtam volna neki, hogy amit csinál szörnyű. És kihat az egész társadalomra. Figyeljünk oda!
 
Ugye mindenki érzi miről beszélek?

Érdekesnek találtad? Oszd meg másokkal is: