Mikor indokolatlanul van jó napom, és nem tudom, de nem is érdekel miért van, mert…

Különös napom van. Vagy óráim. Igazából mindegy is. A lényeg, hogy a munkahelyemen épp erőteljes szívóág van (joggal lehetnék stresszben), a magánéletem (már ha ez az), leginkább egy kiszáradt üres korsóhoz hasonlítható talán. Jó lenne megtölteni, de valahogy nincs mivel. Illetve ha pontosabb akarok lenni e problémát illetően, nincs is ki megtöltse. Persze az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy jómagam sem tudom kivel töltetném meg, s mivel. Innék ezt is, azt is, de valójában ez már csak éppen ugyanolyan, mint mikor az ember korgó gyomorral megy a szupermarketbe. Csak dobálja be az egyik kaját a másik után a kosárba. Már mindegy mindegy mi az. Nem biztos, hogy ez jó.

Mindezek ellenére, ma, indokolatlanul jól érzem magam a bőrömben. Mikor ezt felismertem, persze első gondolatom az volt, hogy gyorsan rá kellene jönni az okára, hogy miért van, és akkor majd talán legközelebb rosszabb napokon ezt hasznosíthatnám. Azonban egészen valószínű, hogy pontosan addig tartana ez a felszabadult érzés, míg meg nem tudnám az okát. Mert akkor aztán máris tudnám mi az, amit nem veszíthetek el, amit meg akarnék ragadni, két kézzel markolni, majd az persze ezzel a lendülettel ki is folyna az ujjaim közt, és vége. Ennyi volna.

Úgyhogy most talán az a legokosabb, mit tehetek, hogy kiélvezem, míg tart, mindegy mi okozza. Mert ezek azok a hol napok, hol órák, hol percek, hol csak pillanatok, amik miatt érdemes élni. Amiknek igazából értelmük van. És ezek azok, amiket nem megérteni kell, hanem megélni őket, és hálásnak lenni értük. Nem mindegy miért van? Egy ablak véletlen nyitva maradt, és betalált egy madárka, s énekelve tesz pár kört. Ennyi. Nem kell mindent megérteni.

B3faebf68c8611e180d51231380fcd7e_7

Ilyenkor, mindenki, akire rámosolysz az utcán, a boltban, a buszon, ugyanolyan kedvesen mosolyog vissza. És azt is tudom, hogy miért. Mert én is mosolygok gyakran az emberekre. De van az úgy, hogy minden mosoly hiábavalónak tűnik. Mintha megéreznék, hogy csak azért mosolyogsz rájuk, hogy te is kapj egy mosolyt vissza, mert szükséged van rá, nem pedig szimplán azért, hogy nekik add a tiedet. Megérzik, hogy épp bizniszelni akarsz a kedvességgel, a mosollyal, vagy csak önzetlenül ajándékozni azt.

Egyébként mostanság mindenféle fura dolgokra jövök rá, fura kérdések merülnek fel bennem, melyekre nem tudom kapok-e választ valaha, de már legalább kérdések vannak. Az életem mozgatórugói ezek is. A kérdések is, amikre irányulnak is, és talán egyszer a válaszok is.

Az élet egyik legmulatságosabb dolga felismerni valami mindenki számára egyértelműt. Olyan dolgot, amiről mindenki tud, te is, én is, de mégsincs senki tisztában a jelentősséggel igazán. Ma pl. volt egy ilyenem. Vicces, fura érzés.

Egy rövid időre iszonyat erőteljesen átéreztem azt a közismert tényt, hogy ebben az univerzumban minden mindennel összefügg, és kapcsolatban áll. Hogy apró események, különös találkozások, ezek következményei, véletlen egybeesések, stb. sorozatából áll az egész lét. Ok-okozat. Mulatságos ránézni néha egy-egy ilyen láncra, hogy mik vezettek el ahhoz, ami épp van. Mennyi mindennek kellett együtt állnia, pontosan abban az időben, a megfelelő helyen történnie, ahhoz, hogy mindezek eredménye az legyen, ami épp van. Hogy e mögött a felmérhetetlen komplexitás mögött mégis muszáj, hogy legyen valami felfoghatatlan méretű intelligencia.

Az ember folyamatosan változik. Hol intenzívebben, hol kevésbé. És talán annál érdekesebb a változás, minél inkább a tudatában vagyunk annak. S a változás nem csak vonszol minket maga után, hanem együtt megyünk. Az utóbbi napokban nálam belül valami nagyon bepörgött. Meglátjuk meddig tart, és hova vezet. Vagy nem.

Egy biztos: mindig utáltam a gesztenyés túró rudit. Ma bementem a boltba, és a rengeteg féle közül egy határozott mozdulattal betettem egy gesztenyéset a kosárba. És tudtam, hogy ízleni fog. És ízlett.

Köszi, hogy elolvastad 🙂

Még 23456 követő kéne 24000-ig, mindenkit visszakövetek, RT plíííííz!!!! /o\

<duhonges>

Ez most komoly? Már szinte naponta futok bele ilyen twittekbe, és egyszerűen nem értem, nem tudom hova tenni. Van valami verseny, amiről lemaradtam volt, hogy az, akit a legtöbb ember követ, kap egy banánt, vagy mi van itt?? Beköszöntött a Twitter-óvoda korszaka? 2012 van oké, világvége, meg minden, de ez már durva.

Mi ez az RT-zőket hirdetem? Talán valami reklámcégnél dolgoznak, vagy mi? Hova hirdetnek, vagy hogyan? Meg mit?

Visszakövetnek mindenkit? Minek? Légyszi, engem azért ne kövessen senki, csak azért, mert én őt bekövettem, ennek mi értelme van? Ha követsz, kövess azért, mert érdekel, amiről hablatyolok. Ez nem egy ilyen barter platfrom bakker.

Egyik alkalommal megnéztem az egyik ilyen csaj profilját. (Érdekes módon ez a jelenség leginkább a szebbik nemnél kezdett csak elburjánzani.) 10 üzenetből 8 ugyanez a kuncsorgás volt, csak ugye a számláló csökkent mindig eggyel. Most komolyan. Mi a szarért (már bocsánat) követnék én egy olyan embert, akinek fél óránként ilyen üzenetekkel spammeli tele a folyamomat?

Ennyire rottyon van a mai tini társadalom lelkileg? Tényleg ezen múlik (szerintük) a boldogságuk. Ki vagyok bukva. És el vagyok szomorodva…

Valaki tegyen a kedvemért egy életkor szűrőt a Twitter regisztrációba oké? Köszi. </duhonges>

Galambok a tombolasorsoláson – akarom mondani: az orvosi rendelőben

A radiológia ajtaja előtt várok. Csücsülök egész pontosan. Egyedül várok oda, ez remek! Most van 10 óra, délre már a dokinál kellene lennem a lelettel. A radiológia a szint végén van, pont belátom a teljes folyosót, két szélen, mint kis galambok ücsörögnek az idős nénik, és bácsik. Forgatják a fejüket ide-oda, néha burrognak valamit egymásnak, és időnként megmozgolódják kicsit magukat. Elvétve egy-egy fiatalabb humanoid is akad azért. A radiológián nem, de a többi rendelésen sorszámhívó rendszer működik. Jó is az: nincs vita, meg senkinek nem kell betegen azon erőlködnie, hogy fejben tartsa: melyik 8 ember érkezett előtte.

Ahogy néztem, hogy hívják be az embereket szép sorban, egyszerre egészen komikus műsor állt össze előttem, teljesen spontán. Egyszercsak már azt éreztem, nem is egy rendelőben ülök, hanem egy tombolasorsoláson. A gép kiadja a tombolajegyeket, aztán csak figyelni kell meredten az ajtók feletti kijelzőkön, hogy kinek a számát húzzák ki. A nyeremény minden esetben egy fantasztikus wellness vizsgálat. Vagy kontroll. Vagy valami más orvosi gyönyörben való részesítés.

A legizgalmasabb pillanatok, mikor új szám pittyenődik fel a kijelzőre. Mindenki megrándul picit. Először a sorsjegyükre pillantanak, majd jobbra-balra forgatják a kis galamb fejüket – nagyra nyitott, kémlelő szemekkel néznek végig egymáson: kié lehet a 314-es? Huhu… De senki nem mozdul. Kezd izgatott motoszkálás kialakulni a két szemközt ülő sorban, mire valaki nem bírván a feszültséget feláll, tomboláját feltartja – mintegy jelezvén, miről is fog pillanatokon belül szólni a néphez -, és elküld egy broadcast üzenetet galamb társainak:

– Van itt valakinek 314-es sorszáma? – rövid hatásszünet… – Be lehet menni.

Csend lapul. Galambunk csöppet sem kisebb izgatottsággal visszaül. Hogy nincs itt a 314-es ugyanis több dolgot is jelent:

  1. A nyereményt újrasorsolják – előbb-utóbb. Ami jó hír!
  2. Ám mivel a sorsoló bizottság erős késleltetéssel értesül a játéktéren zajló eseményekről, így ha egy kihúzott szám tulajdonosa időközben megfutamodott, azt ők nem tudják, nem tudhatják, hát várnak rá szépen türelmesen, a nyereményével együtt jó darabig.

Vannak elvetemült játékosok, akik ilyenkor mindenféle számtani sorozatokra és efféle matematikai összefüggésekre hivatkozva pár perc után belső tartásukat feladván berontanak a számláló alatti ajtón (mely nem az ő jegyük sorszámát mutatja, bár igaz, általában közel van hozzá számsorilag nézve), és benn követelik a nyereményt, hogy ugyanis az bizony őket illeti meg, mert ezért és mert így, meg úgy. Érsék meg, hogy a 314-es nincs, elment. Viszont az övé, a 315-ös, és…

De vannak szelídebbek, akiket a stressz csak odáig presszionál, hogy bekopogjanak, és leplezetlen izgalommal jelezzék a sorsoló bizottságnak: Az aktuális nyertes elment, húzhatnak újat!

Rettentő mód élvezetes képsorok, de közben észreveszem, hogy jött még egy német anyuka a gipszelt kezű, tejföl hajú kamasz lányával, és egy icipicit furcsán járó nő, az anyjával, akik kb. egy korúnak néznek kis, amiről nem tudom eldönteni melyiküknek lenne bók, vagy épp a másiknak kellemetlen, ha tudnák. (Vagy persze hallottunk már egyes népcsoportoknál 10-12 éves korban való gyermekvállalást, de náluk szerintem nem ez a helyzet. De ez a szál egyébként is lényegtelen most.) Közérzetre egyébként egészségesnek tűnnek mind. (Ők nem tüdő röntgenre várnak, az elég valószínű. De röntgenre, az kiderült.)

Fittségüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mikor a radiológia betegfelvételi ajtaja nyílik, és én mint beltéri dekoráció, mire kettőt pislantok (megvárnám, míg mondják, hogy mi van), a két pár, akik utánam jöttek, mint ijesztett szöcske ugranak elé az asszisztensnek (annak ellenére, hogy még távolságban is én ültem a legközelebb az ajtóhoz), s nyomják arcába/kezébe a beutalójukat.

Mert egy biztos: itt most ők a legeslegbetegebbek, az ellátásukhoz szükséges vizsgálatok azonnali elvégzést kívánnak. Itt most holmi érkezési sorrendnek, tisztességnek és emberi korrektségnek helye NINCS, már ne is haragudjak. Jelenlétem a röntgen ajtaja mellett, s a kezemben lévő TAJ kártya, s beutaló látványa nyilván nehezen hozható logikai kapcsolatba azzal a ténnyel (még akár feltételezés szintjén is), hogy én is oda várok. Világos. Nekem sem fordulna meg a fejemben, hogy erre gyanakodjak. Nem is szólok. Mondjuk nem is nagyon megy. Kicsit elment a hangom pár napja a köhögéstől, meg hát a tüdőm sem éli épp fénykorát. Meg a reakcióidőm is laposodott kicsit, lássuk be. De hát értem én. Ahogy megboldogult töri tanárom mondta volt: “Az erősebb kutya baszik.” Ebből a körből kimaradtam. Ez van.

Arra gondolok, bárcsak én is beteg lennék. És akkor én is feljogosítva érezhetném magam, hogy leszarjak mindent, és mindenkit. Mert akkor az én betegségem lenne a legbecsesebb. De nem vagyok. Nincs összeforrott csontom, meg semmi hasonló. Én csak egy szánalmas kis tüdőgyulladást kimutató tüdő röntgenfelvétel elkészítéséért jöttem.

Aztán másodszorra is levegőnek akartak nézni mikor kijött a hölgyike. Hohó! Csakhogy én ellestem a Szöcske-kungfut az előbb, hopp, és már ott is termettem, mint a pinty! Így ezúttal én lehettem az, aki elsőként nyomja diadalmasan orcájába beutalóját és TAJ kártyáját a szerencsétlen asszisztensnek, aki minden bizonnyal arra vágyik, bárcsak ő is részese lehetne a tombola rendszernek.

Nade minden jó, ha a vége jó! Egy óra múlva már életem első tüdőgyulladásának tudatában nagy diadallal az arcomon vághattam neki a “Healing potion”-öket felkutató körútnak 🙂

Na ugye: Magyarország… én így szeretlek! 🙂

Tea és Zen(e)

Finom arany teával ébredezni, s közben a hegyek szellemeivel kacérkodni bambusz fuvolaszó által… Igen… Ez.

Élménybeszámoló egy jobb agyféltekes rajztanfolyamról

Múlt hétvégén elmentem egy ilyenre. Igazából nem is annyira rajzolni szerettem volna megtanulni, inkább a módszertanra voltam kíváncsi, hogy mitől lesz képes vajon az ember pár nap alatt hirtelen úgy rajzolni, mint még előtte soha. Meg hogy egyáltalán tényleg képes lesz-e? 😀 Nos, az élmény valóban megdöbbentő volt, és a pár nap alatt végbement fejlődés valóban vitathatatlan. És valóban mindenkinél. Nem számoltam, de úgy 30-an biztos voltunk a tanfolyamon, és mindig megnéztük a rajzolások után egymás munkáit, és valóban, mindenkinél egyértelműen látszott: a dolog működik. Nyilván megvoltak azért itt is a különbségek, de azt azért valószínűleg senki nem várta, hogy 30 db Picasso fog távozni a végén a tanfolyamról. (De pl. 30 Picasso jelölt már simán 🙂 ) Mert mint bármi esetében, itt is csak egy dolog megtanulni a technikákat, a gyakorlás az, ami az emberből ki tudja végül hozni a maximumot. 4 egymás utáni napra volt szétosztva a tanfolyam, 3 esti alkalom (3-4 órás), és egy fél napos a végén. Első nap 4 “szint felémérő” rajzzal indult a tanfolyam – mielőtt még bármi elméletbe belementünk volna -, hogy lássuk, ki mit tud. (No meg legyen mihez hasonlítani az utolsó napi rajzunkat :)) A 4 rajzból volt két portré, egy magunkról, és egy valaki távol lévő emberről, és 2 kézfej rajz.

Az első nap kataszrófái és a kézfejem 🙂

Itt jött az első felismerés az emberekben: a borzalmas portrék után mindenki meglepően jó kézfejet rajzolt. Ez hogy lehet? Nos, úgy, hogy a fejünket a bal agyféltekünk segítségével rajzoltuk, míg a kézfejünket inkább a jobbal. Miért? A trükk igen egyszerű. Ám ahhoz, hogy megértsük, kicsit ismernünk kell agyféltekeink működését. A bal agyféltekünkről azt kell tudnunk, hogy az a racionálisan működő, számokban, összefüggésekben gondolkodó agyféltek, ami műszaki terminológiával élve soros működésű. A múltban és a jövőben dolgozik. Folyamatos összehasonlításokat végez a múltbeli élményekkel, és azokból komponál lehetséges kimeneteleket a jövőre nézve. És soha, semmi nem jó neki. Örök elégedetlen. (A bal agyféltekünk mondja pl. azt is, hogy ááá, én béna vagyok a rajzoláshoz.) Ezzel szemben a jobb agyféltek (a párhuzamos működésű) a jelenben dolgozik. Csak a Mostra figyel, érzelmekkel, érzésekkel, színekkel, illatokkal, hangokkal, stb. dolgozik. Egyszerre. (Ez a kép elég jól szemlélteti a különbségeket.) És itt jön a különbség a két rajz között: Fejet mindenki rajzolt már rengeteget. “Tudjuk”, hogyan néz ki: fordított tojás, vagy kör, két mandulával, egy körtével a kettő közt, és alatta valami félbevágott szilvamag, a fej két oldalán két szembe fordított hármassal. Haj gyanánt valami satírozás jó is lesz. De kézfejet, főleg egy nem kinyújtott ujjú pozitúrában, hanem kicsit furán beállítva senki nem szokott rajzolgatni. Az agynak nincs róla emlékképe, előre kialakított prekoncepciója, hogy hogyan is néz ez ki lerajzolva, milyen formákat kelll rajzolni, hogy az hasonlítson rá. Legalábbis a bal agynak. Így kénytelen segítséget kérni a jobb agyféltektől. Aki nem nézi, hogy az egy kézfej. Azt nézi, ami az. Formák, színek… És elkezdesz rajzolni. Nem ujjat, hanem vonalakat, formákat. Úgy, ahogyan azt megfigyeled, ahogyan az valójában kinéz, ahogyan azt a szemed látja. És voila!

Itt már azért kezdtük kapizsgálni a lényeget Valójában ennyi a rajzolás “titka”. Hogy el kell engedni az agyban létező mintákat a dolgokról, azok papíron való kinézetéről, és azt rajzolni, amit látunk, nem pedig egy sémát. Vonalakat, formákat, színeket, tónusokat, stb. Legyen az akár egy virág, akár egy arc, vagy autó. Mert mindenki rajzolt már sok-sok tütüt, meg almát (kiskorában főleg), szépen leegyszerűsítve. És az be is vésődött az agyba. És azóta is ezeket rajzolgatjuk. Pedig valójában a dolgok nem is úgy néznek ki. Rajzolni pedig tényleg mindenki tud. Vonalakat rajzolni ki nem tud? Írni is tudsz nem? Ugyanaz. A tanfolyamon igazából olyan rajzolási feladatok vannak, amik jellegükből fakadóan kispadra ültetik a bal agyféltekünket, hogy megtanuljuk, hogyan rajzoljunk főleg a jobb agyféltekünkre támaszkodva inkább. Illetve természetesen némi elméleti, illetve technikai tudás is azért átadásra kerül a rajzolás alapjaival kapcsolatban. (Tónusok használata,  arányok mérése, stb.) Ezt is már rengetegen tanítják, nyilván itt is vannak ügyesebb és kevésbé profi tanárok. Én Gombás Mónikánál voltam, a tanfolyama nagyon tetszett, végig jól éreztem magam. Más ugyanilyen tanfolyamokról ugyan nem tudok nyilatkozni, de szerintem aki teheti, próbálja ki egyszer. Ha másért nem, azért, hogy egy újabb lépéssel közelebb kerülhessünk ahhoz, hogy a világot olyannak lássuk, amilyen. Ne pedig olyannak, amilyen a múltban volt, vagy a jövőben lehetne.

Beszkennelt_dokumentum.jpg.scaled1000

Az utolsó napi önportrém.

Hétvégén elpusztult az egyik csincsillám, aki még igen fiatal volt, és még csak az okát sem tudom az elhalálozásának. Váratlan veszteség volt 🙁 Egy nagyon kedves kis mesét kaptam az egyik ismerősömtől az emlékére, Sarkadi Ágnes saját tollából, olvassátok szeretettel:

Töki és Pokó

A két csincsilla, Töki és Pokó egy ketrecben éltek. Nappal békésen szuszogtak egymás mellett, de este, amikor a gazda hazaért, megelevenedtek.

– Jön a pamparóka! – visított halkan Pokó, mikor Agócs benyitott az ajtón.

Ez volt a jel a játékidőre. A csincsillák vidáman ugrándoztak és futkostak.

– Mi lenne, ha ma is megtréfálnánk? – bökte meg Pokó a lakótársát.

Töki tudta miről van szó. Megvárták, míg a gazda elfordul, hogy feltegye a vizet a vörös teához, és átpréselték magukat a ketrecrácson.

– A szekrény tetejére! – adta ki a parancsot Pokó.

A két csincsilla polcról polcra ugrott, hogy elérjék a szédítő magaslatot.

– Mint az Andok csúcsán! – mondta elérzékenyülve Töki.

– Úgy bizony…- bólogatott Pokó.

Agócs leöntötte ez első teavizet, és a ketrechez indult, hogy friss rágcsálnivalóval örvendeztesse meg a lakótársait. Ám a csinek sehol! Miután felforgatta a ketrecet, kétségbeesésében négykézláb folytatta a kutatást.

Töki és Pokó roppant jól szórakoztak. Közös igyekezettel lerágták a Nagy Okarína Lexikon hatodik kötetének fedelét, lecsimpaszkodtak a lámpazsinóron, és visszamásztak a ketrecbe.

– Itt az idő a fürdésre! – kiáltotta Pokó, és bevetette magát a homokfürdőbe átugorva Tökit, aki már korábban elkezdte a készülődést a tisztálkodásra.

– Mindig ezt teszed velem! – húzta fel a fülét Töki. – Ma én szerettem volna először fürödni!

– Ha nem tetszik valami, tessék elköltözni! – szólt Pokó vidáman.

Töki türelmesen megvárta, míg végre rá kerül a sor, és feketés bundáját újra csillogóvá porozhatja.

– Te Pokó! Nem kellene jelt adni a gazdának, hogy itt vagyunk? Szegény, én már úgy megsajnáltam… Az összes bútort félretolta. Láttad a nagy tüskés kaktusz hogy imbolygott? Majdnem a fejére esett…

A két csincsilla egymásra nézett, és éktelen csörgést csapva elkezdték rágni a ketrecet.

– Itt az ideje a csinvacsorának! – méltatlankodott Pokó, mikor Agócs elkerekedett szemmel megállt a ketrec előtt.

– Még mindig nem érti, hogy csináljuk! – mulatott Töki.

Pokónak nem kellett sokáig várnia, máris a ketrecben volt a szokásos táp, és egy kis szárított csalánlevél is jutott mellé aznap. Mennyei vacsora!

– Mi lenne, ha engem is a tál mellé engednél egyszer? Kettőnknek is van ott bőségesen elegendő hely! – morgott Töki.

– Ha nem tetszik valami, tessék elköltözni! – dünnyögte Pokó teli szájjal, de azért egy kicsit arrébb ment, hogy Töki is megtölthesse a bendőjét.

Így ment ez napról napra, csak annyi változott, hogy Agócs gazda túljárt a csinek eszén. Aprócska kamerát szerelt a ketrec elé, és így végre kileste a híres eltűnési trükköt.

Agócs szomorú volt azon a februári vasárnapon. Azzal biztatta magát, hogy minden vég valaminek a kezdete, miközben kedvenc teáját szürcsölgette. Ma valahogy ezt sem tudta élvezni. Kezébe vette legszebb okarínáját, megnézegette, és visszatette a polcra. A csinek hamar aludni tértek. Agócs a tea egéralom-szagára fogta, hogy olyan visszahúzódóak voltak aznap.

Pokó különösen sokáig aludt. Már Agócs gazda se volt otthon, amikor felnyitotta a szemét. Első gondolata az volt, hogy Töki biztosan megkaparintotta előle a rágófát. Körülnézett, de a szőrmókot sehol nem látta. Körbefutott a ketrecen. A frissen feltöltött etetőtál érintetlenül állt. Máskor már rég rávetette volna magát, de most nem volt étvágya.

„Nem értem!” – gondolta idegesen. „Sosem indul portyára nélkülem”. Átpréselte magát a ketrecrácson, és többször körbejárt minden búvóhelyet a lakásban.

Pokó kétségbeesetten futkosott körbe és körbe, s közben ez zakatolt a fejében. „Megsértődött! Hát nem tudja az a mulya, hogy én csak viccből mondtam neki, hogy költözzön el? Nála jobb lakótársat el sem tudok képzelni…”

Pokó lógó bajusszal visszamászott a ketrecbe, és a rácshoz préselődve várta, hogy valahol megzörren egy papírzacskó, vagy valamelyik sarokból meghallja Töki jellegzetes rágcsálását. De hiába.

Hazajött a pamparóka. Letelepedett a ketrec mellé, és lehajtotta a fejét. Mikor felnézett, nedves szemében az Andok havas csúcsai csillogtak. Pokó mindent értett.

 

Sarkadi Ágnes

(Töki emlékére, élt 2008. október – 2012. február)

Bizony a teázás is olyan dolog, amit holtig lehet tanulni. Minden ember más szintre jut el vele élete folyamán, kezdve a filteres Pickwick teától, majd jó esetben eljutva az igazán jó minőségű szálas teákig. Én tegnap részt vettem egy – az egyik Twitteres ismerősöm által ajánlott –  tea workshopon. Ennek kapcsán gondoltam megosztanék pár szubjektív gondolatot a teáról, teázásról.

Én már jó pár éve alig iszom filteres teát: van egy-kettő, amit szívesen iszom, mert szeretem, illetve utazáskor nyilván egyszerűbb egy doboz filtert bevágni a táskába, mint egy egész teás szettet. Olvasgattam sokat a neten, illetve könyvekből a teázásról, így eljutottam arra a szintre, hogy tudtam mi különbség a puer, fekete, sárga, zöld, vagy fehér teák közt. Igyekeztem minél több féle finom teát megtalálni, megkóstolni, szeretek kis hangulatos teaházakba is járni időnként. Megtanultam melyik teát meddig kell áztatni, milyen forró víz kell neki, stb. Ám tudtam, hogy ez még mindig nem az. Nem az “igazi” teázás. Hiányzott belőle a szertartásosság, a fíling. Ez olyan téma volt, amiről bár tudtam, hogy létezik, ezidáig nem sikerült még önerőből elmélyedni benne. És az valamennyire azért hasonló, mint más kung fu-k: könyvből nem lehet őket rendesen megtanulni. A tegnapi workshopon szerencsére egészen sokat megtudtam ezekről a kis finomságokról. Mondhatnám így is: a workshop abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

Összesen 5-en voltunk résztvevők, amitől szerencsére megmaradt a családias, közvetlen hangulat. Mindenki kissé eltérő “teás” múlttal érkezett, és nyilván más-más elvárásokkal is (már akinek voltak). Az egyik legmeglepőbb számomra az volt, hogy 6 órán keresztül folyamatosan tudtunk csevegni a teáról, rengeteg infót megtudtunk Annától, aki a workshopot tartotta. Fantasztikus volt megtanulni a Tea Kung Fut (vagy legalábbis az alapjait), és úgy kóstolni a finomabbnál finomabb teákat közösen, hogy mindenki magának készítette el a workshop árában benne foglalt kis utazós teás szettjével. Igazából nekem a fő ok, amiért elmentem, pont az volt, hogy nagyon szerettem volna megtanulni a Tea Kung Fut (Gong Fu Cha), és az meg még külön jól hangzott, hogy egyből lesz ehhez egy használható, saját kis szettem.

Szó volt a teák típusairól, a különböző hatásaikról, tulajdonságaikról, az illatvilágaikról, a teázáshoz szükséges eszközökről, kannákról, csészékről, szűrőkről, csipeszekről, stb., a használatukról, tisztításukról, a megfelelő víz típusról, elkészítési szokásokról, apró bepillantást nyerhettünk a kínai teázás etikettjébe, és még ki tudja miről nem volt szó.

Xun, white puerh

Mégis ami nekem talán a legnagyobb élmény volt, hogy végre bepillantást nyerhettem a teázás egy olyan módjába, amikor a tea elkészítése nem egy a teaivás előtti, “kényszerből” elvégzendő feladat, és a teaivás maga nem egy melléktevékenység valami (munka, számítógépezés, olvasás, stb.) mellett. Ahol a teakészítés maga legalább olyan fontos, mint annak elfogyasztása, ahol az elkészíteni, fogyasztani kívánt tea kíválasztása nem egy dobozra vakó rábökést jelent, hanem belső igényeinkre való egyfajta ráhangolódást, ahol az elkészítés legalább akkora élmény, mint a tea elszürcsölése, ahol a teázásban mindezek együttesen alkotják az egyet: a Teázást. Az elcsendesedés egy olyan módja ez, ahol teljes figyelmünket a teázás örömének szentelhetjük – minden érzékszervünkkel.

Aki szereti a teát, és szereti a kreatív, szép dolgokat, annak mindenképp ajánlom, hogy egyszer menjen el egy ilyenre. (Az egyszer helyett legyen mondjuk a következő workshop, mert mint tudjuk a “majd egyszer” sosem következik be általában 🙂 ) A workshop a Flying Bird Tea Houseban volt.

Sajnos azonban egy ilyen workshopnak is vannak hátulütői:

  • ha az ember ráérez a finom teákra, hamar “átszokik” az olcsó hulladék teákról, a bizony jóval drágább minőségi teákra
  • ha az ember átszokik a szálas, vagy egyéb kimért teákra, előbb-utóbb venni fog egy normális teás szettet, mert pöttyös bögréből a legfinomabb tea is kevésbé finom, mint egy gyönyörű japán, vagy kína porcelén csészéből, ami hasonló kiöntőből öntöd magadnak a teát, stb..
  • könnyen lehet, hogy megismer olyan teákat, amiket eddig nem fogyasztott, mert a hétköznapokban (a filteres teák világában) kevésbé ismertek (pl. puer, oolong). És lehet, hogy ezek újabb beruházásokba taszigálják az embert, mert pl a puert más kannából szervírozzuk, mint a zöld, vagy fehér teát 🙂
  • arról nem is beszélve, hogy mint minden kézműves dolognál, itt is felütheti a fejét, a pénztárcára igen káros gyűjtőszenvedély 🙂

Én is olyan gyönyörű kínai teás szettet néztem ki magamnak (most, hogy már kicsit jobban tudom mit akarok, meg mit kell nézni), de olyan áron, hogy hajaj! 😀 Azt hiszem, a jövő hónapban nem lesz okarína vásárlás… Úgyhogy vigyázat! Az isteni teákra, gyönyörű teás kellékekre (is) könnyű rákattanni! 🙂 De ez persze ne tartson vissza senkit!!

Emberek, politika, igazság és egy lehetséges megoldás

Szeretek a logikában hinni, a tapasztalatoknak, és a szememnek. És ezzel szemben, lehetőleg minél kevésbé korlátozni magam előítéletek által. Legyen az akár faji, társadalmi, politikai, vagy egyéb. Ez persze nem mindig könnyű, de folyamatosan igyekszem.

Napok, hetek óta csak a kormány ellen szóló bejegyzéseket osztottam meg szinte Twitteren. Ma megosztottam egy bejegyzést az IMF-ről. Amire hamar jött is egy nemtetszést kifejező reakció, miszerint ez egy zsidózó, összeesküvés elméletes cikk. Az volna?

Elsőre eléggé meglepődtem, mivel a cikkben sehol nem szerepel semmilyen zsidózás (az én szememben). Az összeesküvés elmélet részét még alá is írom akár. A cikket végülis mondhatjuk annak. De mennyivel másabb összeesküvés elmélet ez, és mondjuk az, ami pl Orbán diktatórikus hatalomra töréséről szól? Semmiben. Csak a résztvevők mások. Meg talán a méret. Egyikre sincs bizonyíték. Se mellette, se ellene. Jelek vannak maximum, amiket rá lehet húzni erre a sztorira, vagy amarra.

Szóval nem tudom, a cikkben mi volt a zsidózás, ezt a szót nem olvastam benne sehol, és nem is szoktam faji szemszögből olvasni soha. Szerintem veszélyes elveszni az ilyen részletekben, mert könnyen elszalasztjuk a lényeges mondanivalót.

Szeretem a dolgokat több oldalról körbejárni. És a Twitter jelenleg elég egyoldalúan zeng a mai politikai helyzetet tekintve. És beszűkülten. (Vagy, legalábbis azok közt, akiket én követek.) Mintha az emberek nem akarnának tovább látni a saját bajaiknál. Úgyhogy próbálok kicsit kizoomolni, megnézni távolabbról mit mutatnak a dolgok. Aztán majd kiderül: kinek hiszek és mit.

Azt gondolom, minél később teszi le az ember a voksát valami mellett, annál több ideje marad egyre közelebb kerülni a tényleges igazsághoz. Miért? Mert amikor valaki valami mellett dönt, ezzel egyidőben a másik ellen is dönt. És innentől fogva felvettünk egy szemüveget. És ez a szemüveg csak azt fogja láttatni, ami a döntésünket igazolja.

A való életben ez úgy néz ki (a jelen politikai esetet példaként véve), hogy akimagában eldöntötte, hogy Orbán és kormánya fekete seggű, az csak olyan oldalakról fog informálódni, amik ezt támasztják alá. Akik szerint Orbánék ügyesek, azok pedig olyanokról, amik ezt támasztják alá.

Nem hiszem, hogy a dolgok pl. államok szintjén is olyan egyszerű lenne, amit a szomszéd Juli néni is simán megért. Ő csak addig lát, hogy mennyi a nyugdíja. Meg mennyi volt X éve. Nem érdekli a miért. Az agya összekapcsolja az összegeket az évszámokkal, meg az épp hatalmon lévő kormány vezetőjével és itt ki is fújt a politikai rálátása sok esetben. És nem is tud okosabb lenni, mert a szomszéd Gyula, akivel a gangon politizálnak sem rendelkezik magasabb rálátással. Mindegy, hogy egyetértenek-e, vagy hülyézik egymást. Egy szintről cseverésznek.

Voltam kinn a legutóbbi, Opera-gálás tüntetésen. Nem vagyok az a tüntetős típus, de itt nekem is sok dolog büdös volt már, így kimentem. Meg ugye ezt is egyszer át kell élni. Döbbenetes különbözőség volt a résztvevők közt. A Juli néni és Gyula bá szintjén lévő egymással ordibáló kommunistázó, meg fasisztázó tajparasztoktól, a hecc kedvéért kiment tinédzsereken át, a csendes, némán álló babakocsis anyukákig mindenféle embert volt. A viselkedésekből nagyjából le lehetett szűrni, hogy ki mennyire tudja miért is van ott, és mit is akar.

A lényeg, hogy minél beszűkültebb az ember, annál többet rejt el saját maga elől az igazságból. A másik nagy probléma pedig szerintem az: a legtöbb ember fekete-fehér szemüveget hord. Ha pl Orbán ellenes, akkor mindegy, hogy Orbán nyulat szül, vagy adót emel. Így-is, úgy-is hibás lesz. A legtöbb ember olyat nem is tud elképzelni, hogy pl. lehet, hogy Orbán hibás döntéseket hozott A, C és D kérdésben, viszont esetleg nagyon okos döntéseket hozott B és E kérdésben. Áááá. Vagy ostoba, hazug, csaló minden lélegzetvétele, vagy egy istenkirály, aki sosem téved, és egy nemzeti hős.

Csakhogy a világ, az igazság sosem fekete-fehér. Csak azoknak, akik maguk korlátozzák a világukat olyanná. Megkéne próbálni egyre távolabbról szemlélni a dolgokat. Rendszerként. Egészként. Nem könnyű, tudom, és tapasztalom én is. De próbáljuk meg! Újra, és újra.

Hogyan ítélheted meg pl egy állam gazdaságpolitikáját, ha nem vagy tisztában a világ gazdaságpolitikájával? Sehogy! (Kivéve, ha az az állam a teljesen elszaparáltam működik, és semmiféle pénz, áru, stb. mozgás nincs – se ki, se be.) Vicces (vagy inkább tragikomikum), hogy olyan emberek érzik baromi okosnak magukat pl. az állam gazdasági kérdéseiben, akikre több milliós devizahiteleket tudtak rásózni, és akik ha elvesztenék a munkájukat, 1-2 hónap alatt éhenhalnának, mert nincs se tartalékuk, se pénzügyi stratégiájuk. Akik még a saját pénzügyeiket sem tudják kezelni, aminek pedig valsz minden komponensét ismerik. Milyen alapon jelentenek ki ezek az emberek bármit egy ország gazdaság politikájával kapcsoaltban? Lépjünk már egy lépést hátra…

Mindenki mások befolyása alatt dönt. Attól függően, hogy kit milyen impulzusok érnek többet. Attól, hogy milyen környezetben van. Még ha nem is vesszük észre. Úgyhogy én azt mondom, ne higyj senkinek, kételkedj mindenben! Ne dönts egyik oldal mellett sém, és lehet, hogy végül meglátsz valamit a tényleges valóságból is. (És nem csak a környezeted valóságából.)

És akkor a végére egy személyes vélemény a politikai csatározással kapcsolatban:
Szerintem totál mindegy, hogy ki van hatalmon, kutyából nem lesz szalonna. És mielőtt azt gondolnátok, nem, a kutya alatt nem a politikusokat értem kivételesen, hanem a jelen gazdasági és társadalmi rendszert. Azokat a rendszereket, amik évszázadok óta működnek, hibásan, majd minden alkalommal, mikor már eléri a működési határait és összeomlik, újra felépítjük ugyanolyan hibásan, és kezdődik minden előről. Nem tanultunk belőle sosem. Most egy újabb alkalmunk van arra, hogy végre felocsúdjunk. (Az, hogy önszántunkból építjük mindig újra ezt, vagy egy nagy globális elit kényszerít minket erre láthatatlanul a háttérből, talán nem is olyan fontos.) A lényeg, hogy mivel újra, és újra egy nem működő rendszerben szenvedünk, semmi értelme a fogaskerekeket hibáztatni. Ha a rendszer eleve nem működhet jól, tök mindegy kik működtetik.

Egy megoldást látok én: Leválni a rendszerről. Ha nincs rád, befolyással, vagy csak minimális mértékben a világ, vagy az országod gazdasági helyzete, az már fél siker.

És akkor a (számomra) hónap idézetével zárnám a mondandómat:

“Nem azzal fogod megváltoztatni a világot, hogy a jelenlegi rendszerrel küzdesz. Építs egy új modellt, mely a régit ósdivá teszi!”

(Richard Buckminster Fuller) 

És pár link arról, mit is értek azalatt, hogy leválni a kórosan működő, kizsákmányoló rendszerről:

És akkor most mint minden felforgató bejegyzésem végén: várom a konstruktív hozzászólásokat! 🙂

Nem vagy már…

Most volt a 10. érettségi találkozónk. Meglátogattuk a temetőben egy korán eltávozott osztálytársunkat is, valamint előkerült egy búcsúztató szöveg, amit anno még én írtam a pajtásunk halála után. Először nem is emlékeztem az írásra, de ahogy a kezembe kaptam és olvasni kezdtem egyből felderengtek a sorok. Az én gondolataim voltak. Egy 17 éves kamaszé, aki épp elveszítette újdonsült jóbarátját, s most csak értetlenül bámul maga elé…:

Elmentél, s minket itt hagytál. Egyedül a problémáinkkal A problémáinkkal, melyek valaha a Tieid is voltak. Együtt könnyebb lett volna. De nem. Elég – gondoltad. Úgy érezted, nem ez a Te világod. Szerettünk… Szeretünk, s szeretni fogunk örökké. Szinte mindenben egyformák voltunk, Te és én. Terveket szőttünk, bulliztunk, és mindig megértettük egymást… Most mégsem értelek. Minden összezavarodott bennem.

Miért? Erre a kérdésre már sosem kapjuk meg a választ. Csak ülök, nézek magam elé, és egyre csak törnek fel az emlékek. Lassan egy könnycsepp csordul ki a szemem sarkából. Hiányzol… Órákon oda-oda pillantok a helyedre. De nem vagy ott.  Már nem leszel soha. Nem vagy már…

Te voltál az első. De miért pont Te? Lett volna megoldás, de Te már nem bírtad… Bármerre nézek, mindenről Te jutsz az eszembe. Miért? Bizonyítani akartál ezzel, vagy… Nem értem… Rám, ránk, mindig számíthattál volna.

Szerettünk… mindig szeretni fogunk. Mit hagytál? Nem sokat. Pár kép a régi szép időkből, pár szám, miket ha meghallok, a szívem összeszorul. Te jutsz róluk eszembe. Nem tudom mi lenne a jobb…, elfelejteni Téged, vagy sem. De tudom sohasem foglak Téged teljesen. Nem lehet. Talán nem is baj. Nem szabad! A legjobb barátom voltál. S az is maradsz örökre. Lesz majd új “legjobb barátom”, de ha Te itt lennél, akkor nem…

De MIÉRT?!? Okos voltál, találékony, tehetséges. Sokra vihetted volna, de Te is, mint én, a mának éltél…, s ezekkel mit sem törődve véget vetettél életednek…

Szerettünk, s szeretni fogunk. De tudom…, s Te is biztos ezt akarod: az Élet megy tovább.

Ágoston Péter
1999.09.03., Paks

Pár éve már nem bukkan fel álmaimban. Túl vagyok rajta. Nyugodjék békében.

 

Czékmán Szilárd emlékére

Az Első Pesti Teaház még mindig a régi!

Egy ideje elfogyott a puerh teám. Ráadásul mikor legutóbb teázni voltam az egyik kedvenc teaházamban – a Potalában, ott sem tudtam venni, mert épp ők kifogytak. Ma Budán jártam a Fény utcai Piac-nál, ahol van egy szép kis teabolt, gondoltam bemegyek, aztán veszek végre puerh-t, mikor eszembe jutott, hogy inkább elnéznék az Első Pesti Teaházba, úgyis rég jártam ott, meg aztán itt Budán azért mégsem a legolcsóbb a tea. Meg is néztem a telefonomon a weblapjukat, hogy nyitva vannak-e, vagy egyáltalán létezik-e még az üzlet, de sajnos csak egy üres fehér lap jött be. Fel is hívtam egy jóbarátomat – aki az üzletet megmutatta nekem még anno, hogy nézze már meg, hátha csak az okostelefonomon nem jön be a weblap, de neki sem jött be, és ő sem járt arra jó ideje. Hmmm. Talán már bezárt? De aztán végül mégis úgy döntöttem, nem nagy kitérő hazafelé, elmegyek arra, megnézem azért én, hátha mégiscsak sikerrel járok az Első Pesti Teaházzal. Legfeljebb ma sem veszek puerh-t.

Jól tettem, mert sikerrel jártam. És megint csak meg kellett állapítanom, hogy ez a kedvenc teaboltom Budapesten. Rengeteg teabolt van a városban, ezekből sok plázákban, bevásárlóközpontokban. Többnyire szép, tágas, dizájnos boltok ezek, de valami hiányzik belőlük. Az ember. Persze, eladók vannak mindenhol. De a legtöbb esetben ezek olyan emberek, akik pl. nyári munkás diákok, vagy 1-2 évet ott töltő eladók, akik addig dolgoznak csak ott, míg nem találnak jobb állást. Persze nem hibáztatom őket ezért, nem ide akarok kilyukadni.

A jó kereskedő egyik ismérve – szerintem legalábbis, hogy az eladást nem csupán úgy értelmezi, mint a portékájának pénzre való becserélését. Mert a dolog ennél többet jelent. Keresi a portékájának a gazdáját. Azaz keresi azt az embert, akinek pont az ő portékájára van szüksége. Aki a legjobban megbecsüli az ő portékáját.

Az Első Pesti Teaház még mindig a régi!

Ilyen embernek vélem az Első Pesti Teaház tulajdonosát is, aki már 16. éve van a piacon. Sztem vagy egy órát töltöttem el ott, és végülis bőven többet vásároltam, mint amit eredetileg terveztem. A tulajjal kellemesen elcsevegtünk mindenféle dolgokról, miközben kedvesen megkínált egy pohár hűsítő teával (jelzem, nem teázóról van szó, hanem teaboltról). Beszélgetésünk alatt kiderült, ő is tudja: a törzsvendégek megszerzése a kulcs, és az, ahogyan a vásárlókkal foglalkozik, szerintem épp a megfelelő irány ehhez. Egy kis odafigyeléssel, kedvességgel sikerült elérnie, hogy legközelebb is nála vásároljak – akár egy kis kitérő árán is.

Apró, zsúfolt boltocskáról van szó egyébként, de talán pont ettől családiasabb a hangulata. Hamarosan új weblappal lesznek elérhetőek online, de addig is minden tea kedvelőt szívesen látnak személyesen az Első Pesti Teaházban:

 

1137 Bp, Katona József u. 5. (nem messze a Nyugatitól)
Telefon : 1/359-3028
GEO : 47.512409 , 19.055995