Magadra ismertél a cím olvasásakor?
Nos, én az utóbbi időben azt figyeltem meg magamon (folyamatos önelemzés), hogy míg eleinte csak szép lassan és alig kommunikáltam a közösségi hálókon, a dolog egyszercsak elért egy olyan pontra, ahonnan hirtelen ugrásszerűen megemelkedett az online aktivitásom. Öntudatlanul. A szakaszok valahogy így néztek ki (dátumokra nem emlékszem sajnos, de szerintem 2-3 év közötti időintervallumot ölelhet fel):
- Rátalálok a Twitterre. Regisztrálok. Ezmiez? 2 twit után rájövök. Ez semmire nem használható – legalábbis nekem.
- Meghívnak a Facebook-ra. Regisztrálok. Ezmiez? Ostoba alkalmazásokat zúdítanak non-stop a nyakamba, kaotikus az egész. Ez semmire nem használható – semmi hasznosra. Fiók törlés.
- Eltelik kb. 1 vagy 2 év.
- Rátalálok a Twitterre. Már használják annyian itthon (pár százan?), hogy lehet róla olvasni néhol a magyar weben, így találok rá. Regisztrálok. A standard nick-em foglalt, a másodlagossal regelek. Elkezdem használni, bár ez a használat még úgymond „offline”. Nem baj, majd kiderül mi sül ki belőle. Követek pár érdekes embert, engem pedig pár érdekes spam 🙂
- (Megnézem vajon ki az, aki a nick-emmel már regisztrált. Rádöbbenek, hogy az is én voltam, jó ég, én ezt már régen egyszer próbáltam! :-O Mindegy, már nem állok át arra, túl késő, már elindultam az újon.)
- Meghívnak a Facebook-ra. Egy személyről keresett információ miatt!! Újra regisztrálok. Megállapítom, a Facebook sokkal letisztultabb, átláthatóbb lett időközben. Elkezdem használni. De még inkább csak „offline” módon.
- Összelinkelem a Twittert a Facebook-kal.
- Követők bukkannak fel a Twitteren.
- Ismeretlen ismerősök bukkannak fel a Facebookon.
- Összefonódik a két hálózat.
És valahol itt következett be egyszercsak észrevétlenül az, hogy a Twitter és Facebook jelenlétem „online”-ná vált. Azaz, elkezdtem a már megismert emberek kapcsán újakat megismerni. És beindult a mókuskerék:
- Közzéteszek
- Megosztok
- Reagálok
- Újra-közzéteszek
- Segítek
- Érdeklődök
- Segítenek
- Érdeklődnek
Mi történt? Elkezdtem egy közösség tagjává válni, elkezdett egyre erősödni egy új valahova tartozás érzése bennem. Sosem látott emberek egy kis csoportja felé. Az „online” aktivitást fokozza a hálózati tevékenységek áramlásának egy idő után mobilon is való non-stop figyelemmel kísérése.
De mi ebben a durva? Fogalmazzunk úgy, hogy az „online” aktivitás mint olyan, maga után von, megkövetel egyfajta azonnaliságot. Ha az ember 100-on felüli embertömeget követ, aminek ha csak a fele aktív, ha nem követed a dolgokat óráról-órára (percről-percre), lemaradsz dolgokról. És ugye tudjuk: aki lemarad, az sokszor kimarad. Az információ túl gyorsan jön. Gyorsabban annál, mint amilyen gyorsan az ember fel tudja dolgozni. Ugye hallottuk már azt a kifejezést, hogy „felgyorsult a világ”? Nos vannak területek, ahol ez hatványozottan igaz. Ilyenek a közösségi hálózatok is.
Folyamatos agyalás, problémákon, ötleteken, megvalósításokon, stb. való párhuzamos gondolkodás. Ez ha az ember nem figyel, könnyen szétszórtsághoz, dekoncentrációhoz vezethet. Mondjuk úgy, ha nem vigyázol, magával ránt a mókuskerék!
Hogy mit akarok mindezzel mondani? Nos, csupán annyit, amit leírtam. Mindenesetre számomra furcsa és izgalmas felismerés volt ez tegnap. Izgalmas, mert én két, egymásnak látszólag (és talán valójában is) teljesen ellentétes irányba mutató dolog felé vagyok teljesen nyitott. A technológiákra, hálózatokra, az elmetevékenységre épülő világ és az elmetevékenységtől megszabadulni, elkülönülni kívánó „ezoterikus” világ felé.
Nos, annyit már most látok: kihívás lesz megtalálni a közös utat… 🙂
Az előző mondatot gondoltam először végszónak. Ám módosítanék. Végszó (vagy inkább végmondat) gyanánt szeretném még megosztani egy újonnan felmerülő érzésem: miszerint egyre sűrűbben érzek egyfajta hiányt a közösségi hálókból. Ez pedig a személyes kapcsolódás hiánya. Egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem a vágy a hálón megismert emberekkel való személyes találkozásra. Egy közös teára, sörre, ebédre, forralt borra, akármi. Ahol nem kell rövidítéseket használnom, félmondatokban beszélnem, gúvasztani a szemem a gép előtt, stb.. Te nem érzed?
Érdekesnek találtad? Oszd meg másokkal is:
Ágoston Ágens Péter;]aztán majd kommentelek is 🙂
Tetszik a cikk! 🙂 Olyan dolgokat fogalmazol meg, amely – azt gondolom – sokunkban felmerül. Nekem volt szerencsém „offline” is találkozni néhány online ismerősökkel. Szívesen megismernék még több, értékes embert. 😉
Szerintem totál el vagyunk tévedve, és nem is vagyok optimista. Annak idején, amikor 2002-ben blogolni kezdtem, és első alkalommal beszippantott az online élet, egyszerűen megőrültem a látszatkapcsolatoktól és a látszatkommunikációktól.Képtelen voltam megfogalmazni magamnak, hogy pontosan mi a bajom, egyszerűen csak arra fogtam, hogy túl ellentétes személyiségem van, és nem bírom ha reflektorba kerülök (ez mondjuk igaz).Akkor arra törekedtem, hogy aki szimpatikussá válik online, azzal találkozzak, és megismerjem, hogy valóban jó fej-e, mert zavart az arctalanságban gyökerező kiismerhetetlenség vagy épp félreismerés lehetősége.Aztán szépen lassan kikopott minden ilyesmi, és maradt egy állandó minimál-jelenlét, amit ha akarnék se bírnék növelni. Vicces, hogy hozzád képest negyedannyira se vagyok összedrótozva a social network-kel, de már engem is betegnek gondolnak. Jó, mondjuk a szobros hobbi keretében végül is kreáltam magamnak saját közösségi szájtot, de az mégsem ilyen, mert ott nem az egyén van központban. Egyébként pont ez az utóbbi a legérdekesebb, de most nem akarom még kibontani ezt a szoborlapos különbözőséget – talán majd szóban 🙂 vagy következő kommentben.A facebook, twitter és a többi lap logikája végső soron sokkal inkább az egyén megnyilvánulásai körül forog, és arra épít (azt használja ki és abból táplálkozik), hogy a netezőben van egy valamilyen szintű nárcisztikus hajlam, illetve önismereti hiány. A szociálhálózatok látszólag megadják megadják neki azt, hogy „mutasd meg magad, és majd az ismerősök megmondják milyen vagy” – de (véleményem szerint) valójában távolabb helyezik egymástól az embereket, így a megfelelő válaszoktól is egyre messzebb kerülünk.Ezután pedig már öngerjesztő a folyamat, hiszen ahogy egyre lázasabban kutatjuk a visszajelzéseket, egyre inkább temetkezünk bele az egészbe, úgy kerülünk egyre távolabb a valódi szemtől-szembeni kapcsolatoktól, amelyek valódi visszajelzést adhatnak rólunk.Ha most arra gondolok, hogy mi ér többet nekem: egy két oldalas lelkizős, felemelő és sok-sok magvas gondolatokat tartalmazó, nekem szóló levél, amelyen keresztül úgy érzem, hogy ismer/érez/kíváncsi rám a másik; vagy ehelyett egy találkozás alkalmával őszintén és lassan táguló pupillákkal rám néző szempár (és most nem kifejezetten csak a romantikus részeket akarom hangsúlyozni, hanem a baráti nyíltságot is) – akkor nem kérdés, hogy az utóbbi személyes kontaktusból sokkal többet kapok vissza, az sokkal igazabb, és még hiányérzetet sem hagy maga után.Számomra ezek alapján az a „megoldás” (persze ezt kurvára nem kell és nem is lehet már megoldani), hogy rendre kihúzom a kábelt képletesen, és egy kicsit saját magamra, és barátaimra koncentrálok. Vagy legalábbis a valós megélésre az emberi kapcsoknak. Ha meg közösség kell, hát programozom a szoborlapot, ott is elég sok érdekességet látok ha közösségi szájt logikát akarnék kutatni :))
Persze abban is van igazság, amit te mondasz. Viszont a szociális hálók ismerettségeinek van egy nagy előnye. Mégpedig, hogy mindegy, hogy te Budapesten, vagy Pekingben vagy. Persze pont ez az előnye a hátránya is egyben 🙂 Valószínűleg sosem találkoznék egy pekingi kapcsolatommal. (Bár, sosem lehet tudni.)És az a tény, hogy ez a World Wide Weben működik és szinte nincsenek földrajzi határok (ja, Peking pont nem jó példa volt, mert Kínában ugye nem annyira a szabadságot jelképezi az Internet…:-/ ), nekem azért fontos, mert egy elég fontos emberi társadalmi problémát segíthet megoldani. Mégpedig a nemzetiségek egymástól való elszaparáltságának problémáját. Azt a hibás világnézetet, miszerint mindegyki egy. Pedig valójában mindenki Egy.
Amikor az internetes kommunikáció elindult, akkor két iskola volt, az egyik azt tanította, hogy közel fogja hozni az embereket, a másik, hogy el fogja távolítani egymástól.Én sokáig a másodikban hittem, de mikor elköltöztem egy másik városba lakni és csak azokkal maradt fenn a kapcsolat, akik jelen vannak pl. a Facebookon, akkor minden világossá válik.A hosszú virtuális kapcsolatok után való találkozásról azért mesélhetnék. Volt jó is rossz is. A nagyon jó kapcsolatban az a „gond”, hogy néha nem tudtam mit mondani a másiknak, mert már mindent megbeszéltünk, ismertem a körülményeit, hogy mivel foglalkozik, stb. 🙂 Persze azért mindent fel lehet oldani, és oldódni, de érdekes érzés volt. Ugyanez fordítva is igaz, virtuálisan minimális a kommunikáció (és nem is megy), aztán pedig fizikailag minden szuper és szárnyalni tudunk egy beszélgetésben.Jó írás! Gratulálok!
Nekem ~7 éve volt ilyen közösségi korszakom. (akkoriban még nem is volt Facebook, melyet nem is ismerek, sőt a Twittert sem). Rendeztünk anno valós találkozókat, valós programokat. Sőt, szereztem két barátot is, akik mai napig megvannak! Van tehát haszna, kérdés hogy mennyi ez a hátrányához képest??? Ha BESZIPPANT, és „függővé” válik az ember, az sztem rendkívül káros. Csak ha személyes kapcsolat is áll mögötte, akkor fogadom el „létét”. Egyébként tényleg csak látszat az egész. Illúzió, egy kurvanagy illúzió, tévút!Az egy korszakom volt. Volt. És nem lesz több ilyen, az tuti.Az élet nem a monitor előtt, vagy a hálózatok csapdájában zajlik. Ott a társas magány zajlik.
A személyes kapcsolat sem sokkal kisebb illúzió, mint a virtuális 🙂
No, hát többek között emiatt (sem) regisztrálok közösségi hálózatokra. (Kivételt csak 1 képez, de azt sem „rendeltetésszerűen” használom, csak fenn vagyok és kész. ) Felsejlik némi filmrészlet, melyben főhősünk úgy éli életét, hogy számítógépen beszélget, onnan rendeli az ételeket, ruhákat, stb. Számomra ez ijesztő. Hol marad a személyes kontaktus kéremszépen? Hol marad az érintés szentsége, a pillantás, a valóságba történő beleszippantás? Nem vagyok a haladás ellen, DE (!) igyekszem minél kevésbé használni a virtuális dolgokat. A számítógépen (-ben) való élet nem élet! A közösségi oldal pedig nem közösség, csak azt hisszük.