Ágoston Péter

Van, ami változik, és van, ami nem

Végre csináltam egy új weblapot magamnak. Ez lett az eredménye. Nézd csak meg! Egész jó lett, nem? A régi egy statikus lap volt, mindig csak a macera volt vele tárhely költözésekkor, így most a legutóbbi ilyen alkalom után felszívtam magam, és végre átköltöztettem ezt is WordPress alá.

Egyúttal a blog.agostonpeter.com-ot is bemigráltam ebbe, így egy helyen van már minden. Érdekes volt ez a blog költöztetés. Az már ugye WordPress volt, de évek óta nem írtam bele új bejegyzést, és hát azért a migráció után át kellett nézni az összes posztot, hogy a már nem élő beillesztett képeket, videókat töröljem/javítsam. De nem ez volt az érdekes, ezt inkább szívásnak mondanám 🙂 De persze az új, szép, reszponzív weblap kárpótol mindezekért.

Az érdekes ezeknek a régi írásaimnak az újraolvasása volt. Egyrészt volt pár, amin jókat mosolyogtam, voltak, amik kellemes emlékeket ébresztettek. Arra is rájöttem, hogy régen az emberek kommenteltek a blogokon. Volt vita, vélemény ütköztetés. Kultúrált. Ma már csak like-okat nyomogatnak. Gyorsan és csendben. (Érdekes párhuzam, hogy a politikában ugyanez a változás ment végbe…) És végül volt pár bejegyzés, amikből arra is rá kellett jönnöm, hogy sok olyan meglátásom volt, amikkel 5-8 év távlatában is, a mai napig egyetértek. Ez számomra azt jelenti, (amit mondjuk eddig is tudtam, csak nem sejtettem,) hogy az ember tapasztal, fejlődik, tanul, de a mag, elménk kernelje, énünk veleje, szignifikánsan nem változik bennünk. Néha kijön egy-egy patch, megtanulunk ezt-azt, de ennyi. Pedig az ember hajlamos azt gondolni, hogy óóó, hát én rengeteget változtam ám X év alatt. Kívül lehet. Meg talán még egy kicsit beljebb is. De legbelül, ott mélyen, már kevésbé.

Persze az évek alatt (míg a személyes blogom téli álmot aludt) én is sokat változtam. Növesztettem szakállt, szerelmes lettem a MediBallba, a bűvészkedésbe, stabil, boldog párkapcsolat részese lettem, kevesebbet járok mulatozni, és talán egy kicsit bölcsebbé is váltam.

De az alapműködés nagyon nem változott. Életem fő mozgatórugója továbbra is a folyamatos fejlődés, a dolgok működésének megértése, új dolgok tanulása. Jobbnak lenni, mint tegnap. És amíg ez nem változik, addig tudom, hogy minden rendben van, és nincs valós probléma az életemben. Ez a stabil pont. Belül van.

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Mikor indokolatlanul van jó napom, és nem tudom, de nem is érdekel miért van, mert…

Különös napom van. Vagy óráim. Igazából mindegy is. A lényeg, hogy a munkahelyemen épp erőteljes szívóág van (joggal lehetnék stresszben), a magánéletem (már ha ez az), leginkább egy kiszáradt üres korsóhoz hasonlítható talán. Jó lenne megtölteni, de valahogy nincs mivel. Illetve ha pontosabb akarok lenni e problémát illetően, nincs is ki megtöltse. Persze az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy jómagam sem tudom kivel töltetném meg, s mivel. Innék ezt is, azt is, de valójában ez már csak éppen ugyanolyan, mint mikor az ember korgó gyomorral megy a szupermarketbe. Csak dobálja be az egyik kaját a másik után a kosárba. Már mindegy mindegy mi az. Nem biztos, hogy ez jó.

Mindezek ellenére, ma, indokolatlanul jól érzem magam a bőrömben. Mikor ezt felismertem, persze első gondolatom az volt, hogy gyorsan rá kellene jönni az okára, hogy miért van, és akkor majd talán legközelebb rosszabb napokon ezt hasznosíthatnám. Azonban egészen valószínű, hogy pontosan addig tartana ez a felszabadult érzés, míg meg nem tudnám az okát. Mert akkor aztán máris tudnám mi az, amit nem veszíthetek el, amit meg akarnék ragadni, két kézzel markolni, majd az persze ezzel a lendülettel ki is folyna az ujjaim közt, és vége. Ennyi volna.

Úgyhogy most talán az a legokosabb, mit tehetek, hogy kiélvezem, míg tart, mindegy mi okozza. Mert ezek azok a hol napok, hol órák, hol percek, hol csak pillanatok, amik miatt érdemes élni. Amiknek igazából értelmük van. És ezek azok, amiket nem megérteni kell, hanem megélni őket, és hálásnak lenni értük. Nem mindegy miért van? Egy ablak véletlen nyitva maradt, és betalált egy madárka, s énekelve tesz pár kört. Ennyi. Nem kell mindent megérteni.

B3faebf68c8611e180d51231380fcd7e_7

Ilyenkor, mindenki, akire rámosolysz az utcán, a boltban, a buszon, ugyanolyan kedvesen mosolyog vissza. És azt is tudom, hogy miért. Mert én is mosolygok gyakran az emberekre. De van az úgy, hogy minden mosoly hiábavalónak tűnik. Mintha megéreznék, hogy csak azért mosolyogsz rájuk, hogy te is kapj egy mosolyt vissza, mert szükséged van rá, nem pedig szimplán azért, hogy nekik add a tiedet. Megérzik, hogy épp bizniszelni akarsz a kedvességgel, a mosollyal, vagy csak önzetlenül ajándékozni azt.

Egyébként mostanság mindenféle fura dolgokra jövök rá, fura kérdések merülnek fel bennem, melyekre nem tudom kapok-e választ valaha, de már legalább kérdések vannak. Az életem mozgatórugói ezek is. A kérdések is, amikre irányulnak is, és talán egyszer a válaszok is.

Az élet egyik legmulatságosabb dolga felismerni valami mindenki számára egyértelműt. Olyan dolgot, amiről mindenki tud, te is, én is, de mégsincs senki tisztában a jelentősséggel igazán. Ma pl. volt egy ilyenem. Vicces, fura érzés.

Egy rövid időre iszonyat erőteljesen átéreztem azt a közismert tényt, hogy ebben az univerzumban minden mindennel összefügg, és kapcsolatban áll. Hogy apró események, különös találkozások, ezek következményei, véletlen egybeesések, stb. sorozatából áll az egész lét. Ok-okozat. Mulatságos ránézni néha egy-egy ilyen láncra, hogy mik vezettek el ahhoz, ami épp van. Mennyi mindennek kellett együtt állnia, pontosan abban az időben, a megfelelő helyen történnie, ahhoz, hogy mindezek eredménye az legyen, ami épp van. Hogy e mögött a felmérhetetlen komplexitás mögött mégis muszáj, hogy legyen valami felfoghatatlan méretű intelligencia.

Az ember folyamatosan változik. Hol intenzívebben, hol kevésbé. És talán annál érdekesebb a változás, minél inkább a tudatában vagyunk annak. S a változás nem csak vonszol minket maga után, hanem együtt megyünk. Az utóbbi napokban nálam belül valami nagyon bepörgött. Meglátjuk meddig tart, és hova vezet. Vagy nem.

Egy biztos: mindig utáltam a gesztenyés túró rudit. Ma bementem a boltba, és a rengeteg féle közül egy határozott mozdulattal betettem egy gesztenyéset a kosárba. És tudtam, hogy ízleni fog. És ízlett.

Köszi, hogy elolvastad 🙂

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Emberek, politika, igazság és egy lehetséges megoldás

Szeretek a logikában hinni, a tapasztalatoknak, és a szememnek. És ezzel szemben, lehetőleg minél kevésbé korlátozni magam előítéletek által. Legyen az akár faji, társadalmi, politikai, vagy egyéb. Ez persze nem mindig könnyű, de folyamatosan igyekszem.

Napok, hetek óta csak a kormány ellen szóló bejegyzéseket osztottam meg szinte Twitteren. Ma megosztottam egy bejegyzést az IMF-ről. Amire hamar jött is egy nemtetszést kifejező reakció, miszerint ez egy zsidózó, összeesküvés elméletes cikk. Az volna?

Elsőre eléggé meglepődtem, mivel a cikkben sehol nem szerepel semmilyen zsidózás (az én szememben). Az összeesküvés elmélet részét még alá is írom akár. A cikket végülis mondhatjuk annak. De mennyivel másabb összeesküvés elmélet ez, és mondjuk az, ami pl Orbán diktatórikus hatalomra töréséről szól? Semmiben. Csak a résztvevők mások. Meg talán a méret. Egyikre sincs bizonyíték. Se mellette, se ellene. Jelek vannak maximum, amiket rá lehet húzni erre a sztorira, vagy amarra.

Szóval nem tudom, a cikkben mi volt a zsidózás, ezt a szót nem olvastam benne sehol, és nem is szoktam faji szemszögből olvasni soha. Szerintem veszélyes elveszni az ilyen részletekben, mert könnyen elszalasztjuk a lényeges mondanivalót.

Szeretem a dolgokat több oldalról körbejárni. És a Twitter jelenleg elég egyoldalúan zeng a mai politikai helyzetet tekintve. És beszűkülten. (Vagy, legalábbis azok közt, akiket én követek.) Mintha az emberek nem akarnának tovább látni a saját bajaiknál. Úgyhogy próbálok kicsit kizoomolni, megnézni távolabbról mit mutatnak a dolgok. Aztán majd kiderül: kinek hiszek és mit.

Azt gondolom, minél később teszi le az ember a voksát valami mellett, annál több ideje marad egyre közelebb kerülni a tényleges igazsághoz. Miért? Mert amikor valaki valami mellett dönt, ezzel egyidőben a másik ellen is dönt. És innentől fogva felvettünk egy szemüveget. És ez a szemüveg csak azt fogja láttatni, ami a döntésünket igazolja.

A való életben ez úgy néz ki (a jelen politikai esetet példaként véve), hogy akimagában eldöntötte, hogy Orbán és kormánya fekete seggű, az csak olyan oldalakról fog informálódni, amik ezt támasztják alá. Akik szerint Orbánék ügyesek, azok pedig olyanokról, amik ezt támasztják alá.

Nem hiszem, hogy a dolgok pl. államok szintjén is olyan egyszerű lenne, amit a szomszéd Juli néni is simán megért. Ő csak addig lát, hogy mennyi a nyugdíja. Meg mennyi volt X éve. Nem érdekli a miért. Az agya összekapcsolja az összegeket az évszámokkal, meg az épp hatalmon lévő kormány vezetőjével és itt ki is fújt a politikai rálátása sok esetben. És nem is tud okosabb lenni, mert a szomszéd Gyula, akivel a gangon politizálnak sem rendelkezik magasabb rálátással. Mindegy, hogy egyetértenek-e, vagy hülyézik egymást. Egy szintről cseverésznek.

Voltam kinn a legutóbbi, Opera-gálás tüntetésen. Nem vagyok az a tüntetős típus, de itt nekem is sok dolog büdös volt már, így kimentem. Meg ugye ezt is egyszer át kell élni. Döbbenetes különbözőség volt a résztvevők közt. A Juli néni és Gyula bá szintjén lévő egymással ordibáló kommunistázó, meg fasisztázó tajparasztoktól, a hecc kedvéért kiment tinédzsereken át, a csendes, némán álló babakocsis anyukákig mindenféle embert volt. A viselkedésekből nagyjából le lehetett szűrni, hogy ki mennyire tudja miért is van ott, és mit is akar.

A lényeg, hogy minél beszűkültebb az ember, annál többet rejt el saját maga elől az igazságból. A másik nagy probléma pedig szerintem az: a legtöbb ember fekete-fehér szemüveget hord. Ha pl Orbán ellenes, akkor mindegy, hogy Orbán nyulat szül, vagy adót emel. Így-is, úgy-is hibás lesz. A legtöbb ember olyat nem is tud elképzelni, hogy pl. lehet, hogy Orbán hibás döntéseket hozott A, C és D kérdésben, viszont esetleg nagyon okos döntéseket hozott B és E kérdésben. Áááá. Vagy ostoba, hazug, csaló minden lélegzetvétele, vagy egy istenkirály, aki sosem téved, és egy nemzeti hős.

Csakhogy a világ, az igazság sosem fekete-fehér. Csak azoknak, akik maguk korlátozzák a világukat olyanná. Megkéne próbálni egyre távolabbról szemlélni a dolgokat. Rendszerként. Egészként. Nem könnyű, tudom, és tapasztalom én is. De próbáljuk meg! Újra, és újra.

Hogyan ítélheted meg pl egy állam gazdaságpolitikáját, ha nem vagy tisztában a világ gazdaságpolitikájával? Sehogy! (Kivéve, ha az az állam a teljesen elszaparáltam működik, és semmiféle pénz, áru, stb. mozgás nincs – se ki, se be.) Vicces (vagy inkább tragikomikum), hogy olyan emberek érzik baromi okosnak magukat pl. az állam gazdasági kérdéseiben, akikre több milliós devizahiteleket tudtak rásózni, és akik ha elvesztenék a munkájukat, 1-2 hónap alatt éhenhalnának, mert nincs se tartalékuk, se pénzügyi stratégiájuk. Akik még a saját pénzügyeiket sem tudják kezelni, aminek pedig valsz minden komponensét ismerik. Milyen alapon jelentenek ki ezek az emberek bármit egy ország gazdaság politikájával kapcsoaltban? Lépjünk már egy lépést hátra…

Mindenki mások befolyása alatt dönt. Attól függően, hogy kit milyen impulzusok érnek többet. Attól, hogy milyen környezetben van. Még ha nem is vesszük észre. Úgyhogy én azt mondom, ne higyj senkinek, kételkedj mindenben! Ne dönts egyik oldal mellett sém, és lehet, hogy végül meglátsz valamit a tényleges valóságból is. (És nem csak a környezeted valóságából.)

És akkor a végére egy személyes vélemény a politikai csatározással kapcsolatban:
Szerintem totál mindegy, hogy ki van hatalmon, kutyából nem lesz szalonna. És mielőtt azt gondolnátok, nem, a kutya alatt nem a politikusokat értem kivételesen, hanem a jelen gazdasági és társadalmi rendszert. Azokat a rendszereket, amik évszázadok óta működnek, hibásan, majd minden alkalommal, mikor már eléri a működési határait és összeomlik, újra felépítjük ugyanolyan hibásan, és kezdődik minden előről. Nem tanultunk belőle sosem. Most egy újabb alkalmunk van arra, hogy végre felocsúdjunk. (Az, hogy önszántunkból építjük mindig újra ezt, vagy egy nagy globális elit kényszerít minket erre láthatatlanul a háttérből, talán nem is olyan fontos.) A lényeg, hogy mivel újra, és újra egy nem működő rendszerben szenvedünk, semmi értelme a fogaskerekeket hibáztatni. Ha a rendszer eleve nem működhet jól, tök mindegy kik működtetik.

Egy megoldást látok én: Leválni a rendszerről. Ha nincs rád, befolyással, vagy csak minimális mértékben a világ, vagy az országod gazdasági helyzete, az már fél siker.

És akkor a (számomra) hónap idézetével zárnám a mondandómat:

“Nem azzal fogod megváltoztatni a világot, hogy a jelenlegi rendszerrel küzdesz. Építs egy új modellt, mely a régit ósdivá teszi!”

(Richard Buckminster Fuller) 

És pár link arról, mit is értek azalatt, hogy leválni a kórosan működő, kizsákmányoló rendszerről:

És akkor most mint minden felforgató bejegyzésem végén: várom a konstruktív hozzászólásokat! 🙂

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Gondolatok: WikiLeaks és a magyar médiatörvény

Épp tegnap néztem meg a WikiRebels című, közel egy órás dokumentumfilmet a WikiLeaksről, röviden összefoglalva annak történetét Assange tinihacker korszakától napjainkig.

Érdekes kérdés ez, ugyanis itt valóban olyan horderejű titkos anyagok kerülhetnek napvilágra (és úgy tűnik fognak is), melytől diplomáciai egyezségek robbanhatnak fel, újabb háborúk, felkelések, lázadások, stb gyúlhatnak lángra. Akár. Alapvetően én is egyetértek azzal, hogy mindig az igazságot kell keresni, az őszinteségre kell törekedni. Meg aztán előbb-utóbb úgyis mindig kiderülnek a sumákolások. Viszont azt is hajlandó vagyok belátni, hogy az ember sötét birka. Tény, hogy kezdünk talán tudatosodni, s elengedni a kondícionáltságunkat, de ez egy lassú folyamat, mondhat nekem akárki akármit a mindenféle közeljövőbe prognosztizált, óriási, bolygó szintű tudatváltásokról. Ez nem fog egy, vagy két év alatt végbemenni. Talán öt alatt sem. Azt gondolom, addig pedig, míg ez nem jön el, s a birka ember van nagyobb többségben, igenis szükség van arra, hogy valaki terelje a birkákat.

Folder_small

Felülről, nagyhatalmi eszközökkel nem lehet az emberek belső milyenségén változtatni. (Az megint más kérdés, hogy akik ott fenn csücsülnek, azoknak nem is érdekük ez, tökéletesen kényelmes nekik, hogy van egy szép nagy birka nyájuk.) Programozottak vagyunk, kondícionált elménkkel azonosulva zombiként éljük le életünket, s ezen törvények, szabályok, vagy más társadalom és egyéb környező behatások nem tudnak változtatni semmit. A programot átírhatják benned, de ettől még mindig gép maradsz. Lehet, hogy jobboldaliból lassan baloldalivá válsz, vagy épp fordítva. Vagy már mással akarsz foglalkozni, mint eddig, mert azt láttad, azzal többre mennek az emberek. Tök mindegy. Így is, úgy is agymosott vagy, nem önmagad, hanem egy társadalom által kreált nagy katyvasz. A személyiséged (melynek minden darabja szinte más-más emberek elvárásaiból, programjaiból áll), teljesen átvette az uralmat valós éned felett, s ezen csak alulról építkezve, belső indíttatás hatására lehet elkezdeni változtatni. Mindenkinek magának kell felismerni a elméje kondícionáltságát, az elméjével való téves azonosulását, szépen lassan, lépésről lépésre. (A betegnek kell akarni gyógyulni, de ahhoz előbb a betegségét kell elfogadnia, hogy az bizony létezik.) Majd ha a tudatos emberek elérik a kritikus tömeget, akkor beszélhetünk arról, hogy „az igazság mindenek felett„. Addig könnyen lehet, hogy inkább csak olaj a tűzre. (Ha nagyon kicsiben, leegyszerűsítve nézzük, képzeld el, hogy megkérded a barátodtól, barátnődtől, hogy tetszik-e neki az alakod úgy igazán? Elvárod tőle az őszinte választ. Mire ő őszintén megmondja, hogy valójában nem. Vagy csak annyit mond, hogy hát, nem vagy egy bombanő/adonisz, de nyugi, nem vagy ronda se azért. Csukd be pár másodperce a szemed, képzeld el a szituációt. Ugye, hogy fel lennél háborodva? Ugyanis nem vagyunk mi még készek az igazságra. Valójában nem azt vártad, hogy őszintén válaszoljon. Hanem, hogy őszintén válaszolja azt, amit te hallani akartál…)

Ám úgy tűnik, valahol belül mégis vágyunk a legtöbben arra, hogy tudjuk mi az ábra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az új, gyönyörű, médiatörvényünk által gerjesztett (immár nemzetközi) közfelháborodás. Nem szeretjük, ha befogják a szánkat, a szemünket, vagy a fülünket. (Persze talán ez is csak onnan ered, hogy az ember alapból minden tiltásnak zsigerből ellene van ugye. A bajunk a tiltással van, nem a tiltás tárgyával elsődlegesen. Azzal is, de nem az a fő probléma.) Innen jutott eszembe egy apró párhuzam a WikiLeaks és a mi kis problémánk között. A WikiLeaks ugyanis pont a mi problémánkra adott megoldás, csak kicsit nagyobb volumenben. A nyilvánosságtól, a nagyhatalmak által elzárt információkat tesznek közzé. Képzeljük el, hogy valaki létrehoz egy mini WikiLeaks-et külön magyaroknak. Minek? Mert várhatóan lesznek olyan cikkek, blogbejegyzések, stb, mik itthon nem láthatnak napvilágot, mert nem tetszik a kialakuló (modernkori) diktatúrának. A helyzetünk szinte tökugyanaz, mint a nagyvilági. Csak kicsiben.

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Hogyan nevelik ki belőlünk a szeretetet?

Tegnap szemtanúja voltam egy jelenetnek, ami felismeréshez vezetett és elszomorított. Ugyanis láttam egy esetet, ami egy „gyönyörű” példája volt annak, hogy a társadalmunk hogyan neveli ki belőlünk a félelmek és gátlások nélküli tiszta szeretetet és érzelmeink kimutatását.

Helyszín: egy pláza, gyér forgalom, kevés ember. Éppen műanyagot ettem 🙂 Két asztallal odébb egy pár éves kisgyerek „futkározik”, már viszonylag biztos léptekkel. A kislány meglát egy másik, korabeli csöppséget, feléfordul, megáll, a kis mutatóujjával felé mutat és mosolyogva azt mondja:
„Babaaa!”
Majd egy szép lendülettel odaszalad és szeretteljesen szó nélkül magához öleli. Az anyuka mikor észreveszi mi történt, láthatóan zavarban van a másik anyuka előtt és gyorsan odamegy elhúzni a gyerekét. Szerencsére verbálisan nem szidta meg a gyermeket azért, mert megölelt egy másik lurkót, de a kicsinek biztos lejött, hogy valamit „nem jól csinált”. 
Egyszer… Még négy ilyen eset, és ötödszörre a kislány már nem fog odamenni a másik gyerekhez megölelni. Mert megtanulja, hogy az érzéseinket el kell fojtani… 🙁
Legszívesebben odamentem volna az anyjához és elmondtam volna neki, hogy amit csinál szörnyű. És kihat az egész társadalomra. Figyeljünk oda!
 
Ugye mindenki érzi miről beszélek?
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Feltétlen szeretet

Olyannak szeretlek, amilyen vagy… 

… miközben a saját önkifejezési lehetőségeidet keresed és tanulod, amelyek révén kapcsolatba léphetsz a  téged körülvevő világgal. Tiszteletben tartom, hogyan szeretnéd megtanulni a leckéidet.  

Tudom, hogy ez így van jól, tudom, hogy pontosan az vagy, aki lenni szeretnél, és nem az, amit én vagy mások elvárunk tőled, akinek hiszünk téged. 

Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom, mi a legjobb neked, még ha időnként talán azt hiszem is, hogy tudom. Én nem jártam ott, ahol te. 

És nem láttam a világot a te szemszögedből. Nem tudom, milyen tanulási feladatot választottál magadnak, hogyan és kivel szeretnéd megoldani, és mennyi időt szántál rá. Nem a te szemeddel nézem – honnan tudhatnám hát, hogy mire van szükséged? 

Hagylak, hogy járd az utadat – nem ítélem meg a tetteidet, sem gondolatban, sem szóban. Nem tekintem tévedésnek, vagy hibának, amit mondasz, vagy teszel. Látom, hogy sokan sokféleképpen látjuk és tapasztaljuk a világot. 

Bármikor fenntartások nélkül elfogadom a döntéseidet. 

Egyáltalán nem ítélkezem, mert ha elvitatom a fejlődéshez, az útválasztáshoz való jogodat, akkor elvitatom a sajátomat és másokét is. 

Azoktól, akik más utat választanak, mint én, amelybe én talán nem fektetnék energiát – soha nem tagadom meg a szeretetemet, amelyet Isten belém plántált, hogy árasszam magamból az egész világra. Mert ahogyan téged szeretlek, úgy fognak szeretni engem is. Azt fogom learatni, amit elvetettem. Elismerem a szabad döntéshez való egyetemes jogodat, hogy a saját utadat járd, és előrehaladj, vagy megpihenj, ahogy éppen jónak érzed. 

Nem ítélem meg, hogy ez a lépés kicsi-e vagy nagy, könnyű vagy nehéz, felfelé vagy lefelé vezet, hisz az úgyis csak az én nézőpontom lenne. Lehet, hogy tétlennek látlak és ezt értéktelennek tartom, miközben te mégis gyógyírt adsz a világnak, csupán azzal, hogy létezel, Isten világosságával megáldva. Nem láthatom át mindig az isteni rend nagy összefüggéseit. 

Az élet minden áramlatának elvitathatatlan joga, hogy maga válassza meg saját fejlődését, s én szeretettel vallom, hogy tiéd a  döntés joga a saját jövődet illetően. Alázattal hajlok meg a felismerés előtt, hogy az, amit én a legjobbnak tartok, számodra nem feltétlenül helyes. 

Tudom, hogy téged is vezetnek, csakúgy, mint engem, és egy belső késztetést követsz, amely megmutatja neked az utadat. 

Tudom, hogy a  sokszínű, vallás, szokás, nemzetiség, bőrszín és hitrendszer ezen a világon nagy gazdagsággal ajándékoz meg bennünket, és ebből a sokszínűségből sok minden a javunkra válik, és sokat tanulhatunk. Tudom, hogy mindannyian a magunk módján tanuljuk meg, hogyan vihetjük vissza a szeretetet és a bölcsességet a nagy Egészbe. Tudom, hogy ha valami csak egyféleképpen lehetne, arra csak egyetlen egy embernek lenne szüksége. 

Én nem csak olyankor akarlak szeretni, amikor úgy viselkedsz, ahogy szeretném, és ugyanabban hiszel, amiben én. Nem akarok játszmázni veled, kérlek, Te se tedd velem! 

Az a szeretet, amelyet érzek, Isten egész világát magába öleli. Tudom, hogy Isten része minden, ami él, s mélyen legbelül szeretetet táplálok minden ember, minden állat, minden fa és minden virág, minden madár, minden folyam, minden óceán és a világ minden teremtménye iránt. 

Szerető szolgálattal töltöm az életem, s  azon vagyok, hogy a lehető legjobb lehessek. Minden nappal egy kicsit jobban értem az isteni valóság tökéletességét, és minden nappal egyre boldogabb vagyok a feltétlen szeretet derűjében. Legyünk együtt a feltétlen szeretet forrásai itt a Földön. 

Sandy Stevenson 

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Gondolkodtál már azon mi is az unalom?

Én nemrég megtettem. És egészen egyszerű dologra jutottam: Olyankor nem vagy hajlandó megadni magad annak, ami van. 

(Ez ugye elég gyakori jelenség 🙂 Most ezzel mit akarok mondani? Gondoljunk csak bele. Mit is nevezünk mi unalomnak úgy általában? Amikor csak ülünk a munkahelyen és nem tudunk mit csinálni. Minden munkát elvégeztünk. Vagy késik a randevú másik személye. Vagy csak otthon punnyadunk, semmihez sincs kedvünk, stb. És itt a kulcsszó:

Nincs kedvünk…

Nem arról van szó, hogy nincs mit tenni. Hanem arról, hogy amit tehetnénk, ahhoz nincs kedvünk. Nem fogadjuk el. Kérhetnék új feladatot a főnöktől (legalább látná, hogy proaktívak vagyunk), vagy megfigyelhetnénk a környezetünket, míg a randira várunk (hogy gyakoroljuk a koncentrációt pl.), vagy takaríthatnánk, meditálhatnánk, tornázhatnánk otthon.
Valljuk be, olyan nem sűrűn van, hogy ne tudnánk mit csinálni. A probléma itt a nem elfogadással van. Azzal, hogy az EGÓnknak büdös az, amire épp lehetőségünk van. Nem találja érdekesnek. Sokszor talán épp azért, mert rá (EGÓ) ahhoz a tevékenységhez kevés szükség van és lázad. Persze az EGÓnk folyton lázad 🙂
Nincs más dolgunk tehát, mikor unatkozunk, csupán tudatosítanunk kell magunkban, hogy bizony most ez van. Erre van lehetőség. Most „ezt kell szeretni” (hallottuk már ezt?). És sokkal többre mennénk vele, ha elfogadnánk és örömünket lelnénk benne, mint hogy lázadunk ellene – főleg mivel általában feleslegesen tesszük ezt, úgysem tehetünk semmit a helyzet ellen, mert ha tehetnénk, már megtettük volna.
Próbáld csak ki! Mennyivel jobb úgy állni a postán fél órát sorban, hogy közben nem idegeskedsz, hanem mondjuk az embereket figyeled. A gesztusaikat, reakcióikat, tükröződő érzéseiket.. Ez csak egy példa. És ilyenkor az ideegskedő, hőbörgő, türelmetlen ember is inkább csak mulattat, ahelyett, hogy téged is felspannolna. 😉
Én így látom. És te?
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Csalódtam benned! (Vagy magamban?)

Ki ne csalódott volna már életében? Nap mint nap érnek bennünket kisebb-nagyobb csalódások. De gondolkodtál már valaha is azon, hogy kiben is csalódtál valójában? A szerelmedben, aki megbántott? A barátodban, akiről kiderült, hogy mégsem az? Esetleg magadban? Vizsgáljuk csak ezt meg!

Hát persze, hogy a másikban, igaz? Ha fájdalom, bánat ér bennünket, hajlamosak vagyunk a felelősséget azonnal másra hárítani.
 
„Megcsalt, pedig én megbíztam benne.”
„Hazudott, pedig én hittem neki.”
 
Így, meg úgy csinált, pedig… blablabla…
A helyzet az, hogy sajnos valójában magadban csalódtál, magadnak okoztál csalódást. TE voltál az, aki ilyen-olyan illúziót kreáltál magadban a másikról. TE voltál az, aki olyan képet alakítottál ki a másikról, ami hibás volt. TE voltál az, aki bedőltél egy ügyes csalónak. A helyzet az, hogy senkit nem hibáztathatsz azért, mert Ő nem olyan, mint amilyennek az általad megálmodott illúzióképben kellett volna lennie. Ő olyan, amilyen. A szabad akarat mindenkit felruház azzal az alapvető joggal, hogy olyan legyen, amilyen akar.  Téged is, a másikat is. Kapizsgálod ugye?
Az emberek sokszor bizony nem olyanok, amilyennek elképzeljük őket. Sokszor csak szeretnénk, ha ilyenek vagy olyanok lennének. A saját vágyainkat, esetleg hiányosságainkat vetítjük ki beléjük. Aztán mikor bebizonyosodik, hogy tévedtünk, sértődötten mutogatunk a másikra, hogy „Ó igen! Ő miatta rossz most nekem!”. Nos, így is el lehet intézni a dolgot, de valójában inkább az a helyzet, hogy benézted. Van ilyen. A saját ítélőképességedben csalódhatsz, a másik emberben nem. Fogadd el, hogy tévedtél. Tanulj belőle, légy hálás, hogy okosabb lettél, lásd meg a tanítást a kudarcban és lépj tovább!
De vigyázz, hogy ne vonj le téves konzekvenciákat, ne ostorozd magad, ne az legyen a tanulság, hogy ezentúl nem bízhatsz meg senkiben, vagy hogy nem nyithatod meg a szívedet senkinek. Ne kezdd el magad ledegradálni a hibáid miatt! A kudarcok ha hiszed, ha nem, mind a javadra válnak. Talán akkor, abban a pillanatban ez nem úgy tűnik, de később, ha tudatosan próbálod megélni a dolgokat, hálával fogsz visszatekinetni rájuk. Csak lásd meg bennük a tanítást! És vállalj felelősséget a hibáidért! Sokaknak bizonyára nem mondtam újat a fentiekkel. Ha neked igen, és megértettél, legközelebb mikor megbántva érzed magad, emlékezni fogsz erre! 😉
 
Mit gondolsz? Egészítsétek ki a gondolatmenetem kérlek!
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Beszippantottak a közösségi hálózatok

Magadra ismertél a cím olvasásakor?

Nos, én az utóbbi időben azt figyeltem meg magamon (folyamatos önelemzés), hogy míg eleinte csak szép lassan és alig kommunikáltam a közösségi hálókon, a dolog egyszercsak elért egy olyan pontra, ahonnan hirtelen ugrásszerűen megemelkedett az online aktivitásom. Öntudatlanul. A szakaszok valahogy így néztek ki (dátumokra nem emlékszem sajnos, de szerintem 2-3 év közötti időintervallumot ölelhet fel):

  1. Rátalálok a Twitterre. Regisztrálok. Ezmiez? 2 twit után rájövök. Ez semmire nem használható – legalábbis nekem.
  2. Meghívnak a Facebook-ra. Regisztrálok. Ezmiez? Ostoba alkalmazásokat zúdítanak non-stop a nyakamba, kaotikus az egész. Ez semmire nem használható – semmi hasznosra. Fiók törlés.
  3. Eltelik kb. 1 vagy 2 év.
  4. Rátalálok a Twitterre. Már használják annyian itthon (pár százan?), hogy lehet róla olvasni néhol a magyar weben, így találok rá. Regisztrálok. A standard nick-em foglalt, a másodlagossal regelek. Elkezdem használni, bár ez a használat még úgymond „offline”. Nem baj, majd kiderül mi sül ki belőle. Követek pár érdekes embert, engem pedig pár érdekes spam 🙂
  5. (Megnézem vajon ki az, aki a nick-emmel már regisztrált. Rádöbbenek, hogy az is én voltam, jó ég, én ezt már régen egyszer próbáltam! :-O Mindegy, már nem állok át arra, túl késő, már elindultam az újon.)
  6. Meghívnak a Facebook-ra. Egy személyről keresett információ miatt!! Újra regisztrálok. Megállapítom, a Facebook sokkal letisztultabb, átláthatóbb lett időközben. Elkezdem használni. De még inkább csak „offline” módon.
  7. Összelinkelem a Twittert a Facebook-kal.
  8. Követők bukkannak fel a Twitteren.
  9. Ismeretlen ismerősök bukkannak fel a Facebookon.
  10. Összefonódik a két hálózat.

És valahol itt következett be egyszercsak észrevétlenül az, hogy a Twitter és Facebook jelenlétem „online”-ná vált. Azaz, elkezdtem a már megismert emberek kapcsán újakat megismerni. És beindult a mókuskerék:

  • Közzéteszek
  • Megosztok
  • Reagálok
  • Újra-közzéteszek
  • Segítek
  • Érdeklődök
  • Segítenek
  • Érdeklődnek
Mi történt? Elkezdtem egy közösség tagjává válni, elkezdett egyre erősödni egy új valahova tartozás érzése bennem. Sosem látott emberek egy kis csoportja felé. Az „online” aktivitást fokozza a hálózati tevékenységek áramlásának egy idő után mobilon is való non-stop figyelemmel kísérése.

 

De mi ebben a durva? Fogalmazzunk úgy, hogy az „online” aktivitás mint olyan, maga után von, megkövetel egyfajta azonnaliságot. Ha az ember 100-on felüli embertömeget követ, aminek ha csak a fele aktív, ha nem követed a dolgokat óráról-órára (percről-percre), lemaradsz dolgokról. És ugye tudjuk: aki lemarad, az sokszor kimarad. Az információ túl gyorsan jön. Gyorsabban annál, mint amilyen gyorsan az ember fel tudja dolgozni. Ugye hallottuk már azt a kifejezést, hogy „felgyorsult a világ”? Nos vannak területek, ahol ez hatványozottan igaz. Ilyenek a közösségi hálózatok is.

 

Folyamatos agyalás, problémákon, ötleteken, megvalósításokon, stb. való párhuzamos gondolkodás. Ez ha az ember nem figyel, könnyen szétszórtsághoz, dekoncentrációhoz vezethet. Mondjuk úgy, ha nem vigyázol, magával ránt a mókuskerék!
 
Hogy mit akarok mindezzel mondani? Nos, csupán annyit, amit leírtam. Mindenesetre számomra furcsa és izgalmas felismerés volt ez tegnap. Izgalmas, mert én két, egymásnak látszólag (és talán valójában is) teljesen ellentétes irányba mutató dolog felé vagyok teljesen nyitott. A technológiákra, hálózatokra, az elmetevékenységre épülő világ és az elmetevékenységtől megszabadulni, elkülönülni kívánó „ezoterikus” világ felé.

 

Nos, annyit már most látok: kihívás lesz megtalálni a közös utat… 🙂

 

Az előző mondatot gondoltam először végszónak. Ám módosítanék. Végszó (vagy inkább végmondat) gyanánt szeretném még megosztani egy újonnan felmerülő érzésem: miszerint egyre sűrűbben érzek egyfajta hiányt a közösségi hálókból. Ez pedig a személyes kapcsolódás hiánya. Egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem a vágy a hálón megismert emberekkel való személyes találkozásra. Egy közös teára, sörre, ebédre, forralt borra, akármi. Ahol nem kell rövidítéseket használnom, félmondatokban beszélnem,  gúvasztani a szemem a gép előtt, stb.. Te nem érzed?
Beszippantottak a közösségi hálózatok
 
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Személyiségünk mint „nyíló rózsabimbó”

Humoros, de tán némileg találó hasonlat. Igen, rögtön kifejtem… csak egy gyors történetet elméselek, mely valamelyik nap történt velem.

 

Metró mozgólépcső. Jó unintelligens magyar módjára a mozgólépcsőn mindenki cikk-cakkban áll, ez némileg zavaró, de hát ez van. Kénytelen vagyok egyhelyben állni, s a szembe, felfelé emelkedő emberek arcát vizslatni. Ezt is szeretem. Egyszercsak minden ok nélkül állam kissé megemelve, magamat kihúzva, ránézésre talán peckesen, egy pillanatig nem én álltam ott. Tényleg nem lehetett több egy másodpercnél és azonnal tudatosult is bennem, hogy egy ismerősömtől átvett mozdulatot „manifesztáltam” éppen. Öntudatlanul, minden ok nékül. Ez a rövid kis élmény indította be az agyam. Miután tudatosult bennem, hogy ez kitől átvett mozdulat, rájöttem valamire, (amit már Shrek is kifejtett, csak kicsit másra kihegyezve és nem rózsával, hanem hagymával. 🙂

 

Olyanok vagyunk mint egy rózsabimbó. A szirmok alkotják a mi személyiségünk (az Ego-nk). És legbelül a bibe volnánk mi. 🙂 Minden egyes szirom egy-egy a környezetünkből felvett viselkedési, gondolkodási minta. Aputól, anyutól, nagymamától, szomszédtól, osztálytárstól, kollégától, szerelemtől, szeretőtől, baráttól, ivócimborától stb. Ez mind-mind alkot minket, azaz valójában nem minket, hanem a személyiségünket. Ami nem mi vagyunk ugye. Valahol igen, de igazából nem. (Ezzel foglalkozik ugye többek közt az önismeret.)

 

Amiről most írok, talán evidens dolog sokak számára. Én sem magam találtam ki. Eddig is tudtam. Csakhogy most tudatosult. És itt a kulcsa annak, hogy miért is beszéljünk, olvassunk olyan dolgokról, amiket mindenki tud. Mert a legszembetűnöbb, legegyértelműbb dolgokat a legnehezebb néha megérteni. Mert kiszúrja a szemünk. (Nem látjuk a fától az erdőt.) Ezért kell egy-egy könyvet is például többször is újraolvasni időnként. Mert ugyanazokat a szavakat, mondatokat olvasod el sokadszorra is, mégis mindig más-más résznél mondod azt, hogy „AHA! Hát persze! Hogy ez eddig nem esett le…!”

 

Tehát felismertem kitől származott az a mozdulat. És akkor rájöttem, hogy ha éber az ember és jelen van, gyönyörűen fel lehet ismerni, melyik megnyilvánulásunk kitől származik. Innen pedig már csak egy apró lépés annak tudatosítása, hogy EZEK NEM MI VAGYUNK. Csupán a világunkból mágnesként felvett minták kusza egyvelegének egy picinyke darabkája. És ha ebbe belejövünk, és elkezdjük tudatosan lefejteni a szirmokat, a bimbó lassan kivirágzik és ha szerencsénk van, még ebben az életben meg is élhetjük valódi énünk kivirágzását 🙂 (Ez tehát csupán egy aprócska, ám annál hasznosabb önismereti gyakorlat. Ki lehet próbálgatni.)
Published by Ágoston Péter on | Permalink
←