Mikor indokolatlanul van jó napom, és nem tudom, de nem is érdekel miért van, mert…

Különös napom van. Vagy óráim. Igazából mindegy is. A lényeg, hogy a munkahelyemen épp erőteljes szívóág van (joggal lehetnék stresszben), a magánéletem (már ha ez az), leginkább egy kiszáradt üres korsóhoz hasonlítható talán. Jó lenne megtölteni, de valahogy nincs mivel. Illetve ha pontosabb akarok lenni e problémát illetően, nincs is ki megtöltse. Persze az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy jómagam sem tudom kivel töltetném meg, s mivel. Innék ezt is, azt is, de valójában ez már csak éppen ugyanolyan, mint mikor az ember korgó gyomorral megy a szupermarketbe. Csak dobálja be az egyik kaját a másik után a kosárba. Már mindegy mindegy mi az. Nem biztos, hogy ez jó.

Mindezek ellenére, ma, indokolatlanul jól érzem magam a bőrömben. Mikor ezt felismertem, persze első gondolatom az volt, hogy gyorsan rá kellene jönni az okára, hogy miért van, és akkor majd talán legközelebb rosszabb napokon ezt hasznosíthatnám. Azonban egészen valószínű, hogy pontosan addig tartana ez a felszabadult érzés, míg meg nem tudnám az okát. Mert akkor aztán máris tudnám mi az, amit nem veszíthetek el, amit meg akarnék ragadni, két kézzel markolni, majd az persze ezzel a lendülettel ki is folyna az ujjaim közt, és vége. Ennyi volna.

Úgyhogy most talán az a legokosabb, mit tehetek, hogy kiélvezem, míg tart, mindegy mi okozza. Mert ezek azok a hol napok, hol órák, hol percek, hol csak pillanatok, amik miatt érdemes élni. Amiknek igazából értelmük van. És ezek azok, amiket nem megérteni kell, hanem megélni őket, és hálásnak lenni értük. Nem mindegy miért van? Egy ablak véletlen nyitva maradt, és betalált egy madárka, s énekelve tesz pár kört. Ennyi. Nem kell mindent megérteni.

B3faebf68c8611e180d51231380fcd7e_7

Ilyenkor, mindenki, akire rámosolysz az utcán, a boltban, a buszon, ugyanolyan kedvesen mosolyog vissza. És azt is tudom, hogy miért. Mert én is mosolygok gyakran az emberekre. De van az úgy, hogy minden mosoly hiábavalónak tűnik. Mintha megéreznék, hogy csak azért mosolyogsz rájuk, hogy te is kapj egy mosolyt vissza, mert szükséged van rá, nem pedig szimplán azért, hogy nekik add a tiedet. Megérzik, hogy épp bizniszelni akarsz a kedvességgel, a mosollyal, vagy csak önzetlenül ajándékozni azt.

Egyébként mostanság mindenféle fura dolgokra jövök rá, fura kérdések merülnek fel bennem, melyekre nem tudom kapok-e választ valaha, de már legalább kérdések vannak. Az életem mozgatórugói ezek is. A kérdések is, amikre irányulnak is, és talán egyszer a válaszok is.

Az élet egyik legmulatságosabb dolga felismerni valami mindenki számára egyértelműt. Olyan dolgot, amiről mindenki tud, te is, én is, de mégsincs senki tisztában a jelentősséggel igazán. Ma pl. volt egy ilyenem. Vicces, fura érzés.

Egy rövid időre iszonyat erőteljesen átéreztem azt a közismert tényt, hogy ebben az univerzumban minden mindennel összefügg, és kapcsolatban áll. Hogy apró események, különös találkozások, ezek következményei, véletlen egybeesések, stb. sorozatából áll az egész lét. Ok-okozat. Mulatságos ránézni néha egy-egy ilyen láncra, hogy mik vezettek el ahhoz, ami épp van. Mennyi mindennek kellett együtt állnia, pontosan abban az időben, a megfelelő helyen történnie, ahhoz, hogy mindezek eredménye az legyen, ami épp van. Hogy e mögött a felmérhetetlen komplexitás mögött mégis muszáj, hogy legyen valami felfoghatatlan méretű intelligencia.

Az ember folyamatosan változik. Hol intenzívebben, hol kevésbé. És talán annál érdekesebb a változás, minél inkább a tudatában vagyunk annak. S a változás nem csak vonszol minket maga után, hanem együtt megyünk. Az utóbbi napokban nálam belül valami nagyon bepörgött. Meglátjuk meddig tart, és hova vezet. Vagy nem.

Egy biztos: mindig utáltam a gesztenyés túró rudit. Ma bementem a boltba, és a rengeteg féle közül egy határozott mozdulattal betettem egy gesztenyéset a kosárba. És tudtam, hogy ízleni fog. És ízlett.

Köszi, hogy elolvastad 🙂

Élménybeszámoló egy Csendtáborról

A hétvégét – 2 egész és 2 fél napot – jórészt a természetben töltöttem egy gyönyörű helyen, egy Csendtáborban. Mikor elindultam pénteken, 2 dolgot tudtam: 1. fantasztikusan fogom érezni magam, 2. legjobb tudásom szerint meg fogom osztani Veletek – személyes és internetes ismerőseimmel – az élményeimet. Az első pontban tökéletesen igazam volt, csodálatos hétvége volt. Ezt biztosította a gyönyörű környezet, a kiváló ételek, a remek társaság és jómagam hozzáállása a világhoz. A második ponttal azonban kissé bajban vagyok. Olyan dolgot kellene írásban átadnom Nektek, mely szavakkal, fotókkal, nehezen megfogható, átadható olyanok számára, akik nem voltak részesei. Elmondhatod egy virágról a színeit, a formáját, de az illata örökre rejtve marad azok elől, akik sosem szagolták. Bár gyönyörű gazdag nyelv a magyar, mégis van, amihez ez is kevés 🙂 Ezért úgy döntöttem nem megyek bele konkrét részletekbe, egyszerűen csak pár mondatban összefoglalom mi jött le nekem ebből a pár napból, mi az, amivel le tudnám írni azoknak az embereknek, akiknek fogalmuk sincs arról: Mi is az a Csendtábor?

Csendtábort ahogy néztem a neten, többen, több helyen szerveznek. Teljesen csendben, vagy csak jórészt csendben, 4 vagy 10 naposat, stb. Ám azt gondolom minden Csendtábor szervezésben van két dolog, ami bizonyára közös:

  • A Csend
  • és Te

Írhatnék arról, hogy miket csináltunk, milyen meditációk, milyen közös, illetve egyéni tapasztalások voltak, az újrahangolódás a természettel, a zenei átélések, a látogatás a Zalaszántói sztúpához és sorolhatnám. Ám ezek Neked semmit nem adnak át. Azt hiszem a legjobb kedvcsináló leírás amit adhatok Neked erről az élményemről a következő:

Mintegy (jelen esetben) 20 ismert/ismeretlen ember találkozott azért, hogy egy gyönyörű, nyugodt, csendes, természet lágy ölén lévő helyen, pár napra megszabadulva a társadalom által nyakukba akasztott kolonctól, megélhessék azt, amit a hétköznapokban nagyon kevesen tudnak megélni. Önmagukat, az önzetlen szeretetet, azt, hogy végre nem kell szerepeket játszaniuk, hogy körülöttük senkit nem érdekel, hogy ő kicsoda, micsoda, ki fia borja. Hogy Te itt nem a postán sorban álló idegbeteg, a kemény vezető, a lojális beosztott, a jó anya, a hűséges férj, a türelmes ügyfélszolgálatos, a szélsőjobboldali politikus, a keresztény hívő, az elismert művész vagy, hanem mindezek mögött Te. Az individuum, az egyén. Pár napig beletekinthettek abba, milyen béklyók, skatulyák nélkül létezni, milyen Magukért szeretve lenni, és nem a képességeikért, a szakmai sikereikért, a nézeteikért. Pár pillanatra megtapasztalhatták a Csendet, mely által új dolgokat ismerhettek meg Önmagukról. Azt, hogy milyen az, mikor körülöttük tényleg mindenki egyenlő, egy része az Egésznek mely rész úton van vissza a Forráshoz, hogy újra Eggyé váljon azzal.

Azt hiszem ennél jobb leírást én nem tudnék adni az élményről, amit kaptam / kaptunk e pár nap alatt, melyhez mindenki hozzátette a maga részét. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki ott volt, hogy jelen-létével segített engem és mindenkit a fent említett élmények megélésében. Remélem még találkozunk! Annak pedig, aki nem volt még ilyenen, szívből ajánlom neki, hogy egyszer (legalább) próbálja ki, tapasztalja meg, mit adhat egy ilyen hétvége/hét számára. Milyen megnyugvást, feltöltődést, örömöt.

Külön köszönet Soós Arnoldnak a fantasztikus koncertért!

2010.04.16-19. Vigántpetend

Feltétlen szeretet

Olyannak szeretlek, amilyen vagy… 

… miközben a saját önkifejezési lehetőségeidet keresed és tanulod, amelyek révén kapcsolatba léphetsz a  téged körülvevő világgal. Tiszteletben tartom, hogyan szeretnéd megtanulni a leckéidet.  

Tudom, hogy ez így van jól, tudom, hogy pontosan az vagy, aki lenni szeretnél, és nem az, amit én vagy mások elvárunk tőled, akinek hiszünk téged. 

Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom, mi a legjobb neked, még ha időnként talán azt hiszem is, hogy tudom. Én nem jártam ott, ahol te. 

És nem láttam a világot a te szemszögedből. Nem tudom, milyen tanulási feladatot választottál magadnak, hogyan és kivel szeretnéd megoldani, és mennyi időt szántál rá. Nem a te szemeddel nézem – honnan tudhatnám hát, hogy mire van szükséged? 

Hagylak, hogy járd az utadat – nem ítélem meg a tetteidet, sem gondolatban, sem szóban. Nem tekintem tévedésnek, vagy hibának, amit mondasz, vagy teszel. Látom, hogy sokan sokféleképpen látjuk és tapasztaljuk a világot. 

Bármikor fenntartások nélkül elfogadom a döntéseidet. 

Egyáltalán nem ítélkezem, mert ha elvitatom a fejlődéshez, az útválasztáshoz való jogodat, akkor elvitatom a sajátomat és másokét is. 

Azoktól, akik más utat választanak, mint én, amelybe én talán nem fektetnék energiát – soha nem tagadom meg a szeretetemet, amelyet Isten belém plántált, hogy árasszam magamból az egész világra. Mert ahogyan téged szeretlek, úgy fognak szeretni engem is. Azt fogom learatni, amit elvetettem. Elismerem a szabad döntéshez való egyetemes jogodat, hogy a saját utadat járd, és előrehaladj, vagy megpihenj, ahogy éppen jónak érzed. 

Nem ítélem meg, hogy ez a lépés kicsi-e vagy nagy, könnyű vagy nehéz, felfelé vagy lefelé vezet, hisz az úgyis csak az én nézőpontom lenne. Lehet, hogy tétlennek látlak és ezt értéktelennek tartom, miközben te mégis gyógyírt adsz a világnak, csupán azzal, hogy létezel, Isten világosságával megáldva. Nem láthatom át mindig az isteni rend nagy összefüggéseit. 

Az élet minden áramlatának elvitathatatlan joga, hogy maga válassza meg saját fejlődését, s én szeretettel vallom, hogy tiéd a  döntés joga a saját jövődet illetően. Alázattal hajlok meg a felismerés előtt, hogy az, amit én a legjobbnak tartok, számodra nem feltétlenül helyes. 

Tudom, hogy téged is vezetnek, csakúgy, mint engem, és egy belső késztetést követsz, amely megmutatja neked az utadat. 

Tudom, hogy a  sokszínű, vallás, szokás, nemzetiség, bőrszín és hitrendszer ezen a világon nagy gazdagsággal ajándékoz meg bennünket, és ebből a sokszínűségből sok minden a javunkra válik, és sokat tanulhatunk. Tudom, hogy mindannyian a magunk módján tanuljuk meg, hogyan vihetjük vissza a szeretetet és a bölcsességet a nagy Egészbe. Tudom, hogy ha valami csak egyféleképpen lehetne, arra csak egyetlen egy embernek lenne szüksége. 

Én nem csak olyankor akarlak szeretni, amikor úgy viselkedsz, ahogy szeretném, és ugyanabban hiszel, amiben én. Nem akarok játszmázni veled, kérlek, Te se tedd velem! 

Az a szeretet, amelyet érzek, Isten egész világát magába öleli. Tudom, hogy Isten része minden, ami él, s mélyen legbelül szeretetet táplálok minden ember, minden állat, minden fa és minden virág, minden madár, minden folyam, minden óceán és a világ minden teremtménye iránt. 

Szerető szolgálattal töltöm az életem, s  azon vagyok, hogy a lehető legjobb lehessek. Minden nappal egy kicsit jobban értem az isteni valóság tökéletességét, és minden nappal egyre boldogabb vagyok a feltétlen szeretet derűjében. Legyünk együtt a feltétlen szeretet forrásai itt a Földön. 

Sandy Stevenson 

Gondolkodtál már azon mi is az unalom?

Én nemrég megtettem. És egészen egyszerű dologra jutottam: Olyankor nem vagy hajlandó megadni magad annak, ami van. 

(Ez ugye elég gyakori jelenség 🙂 Most ezzel mit akarok mondani? Gondoljunk csak bele. Mit is nevezünk mi unalomnak úgy általában? Amikor csak ülünk a munkahelyen és nem tudunk mit csinálni. Minden munkát elvégeztünk. Vagy késik a randevú másik személye. Vagy csak otthon punnyadunk, semmihez sincs kedvünk, stb. És itt a kulcsszó:

Nincs kedvünk…

Nem arról van szó, hogy nincs mit tenni. Hanem arról, hogy amit tehetnénk, ahhoz nincs kedvünk. Nem fogadjuk el. Kérhetnék új feladatot a főnöktől (legalább látná, hogy proaktívak vagyunk), vagy megfigyelhetnénk a környezetünket, míg a randira várunk (hogy gyakoroljuk a koncentrációt pl.), vagy takaríthatnánk, meditálhatnánk, tornázhatnánk otthon.
Valljuk be, olyan nem sűrűn van, hogy ne tudnánk mit csinálni. A probléma itt a nem elfogadással van. Azzal, hogy az EGÓnknak büdös az, amire épp lehetőségünk van. Nem találja érdekesnek. Sokszor talán épp azért, mert rá (EGÓ) ahhoz a tevékenységhez kevés szükség van és lázad. Persze az EGÓnk folyton lázad 🙂
Nincs más dolgunk tehát, mikor unatkozunk, csupán tudatosítanunk kell magunkban, hogy bizony most ez van. Erre van lehetőség. Most „ezt kell szeretni” (hallottuk már ezt?). És sokkal többre mennénk vele, ha elfogadnánk és örömünket lelnénk benne, mint hogy lázadunk ellene – főleg mivel általában feleslegesen tesszük ezt, úgysem tehetünk semmit a helyzet ellen, mert ha tehetnénk, már megtettük volna.
Próbáld csak ki! Mennyivel jobb úgy állni a postán fél órát sorban, hogy közben nem idegeskedsz, hanem mondjuk az embereket figyeled. A gesztusaikat, reakcióikat, tükröződő érzéseiket.. Ez csak egy példa. És ilyenkor az ideegskedő, hőbörgő, türelmetlen ember is inkább csak mulattat, ahelyett, hogy téged is felspannolna. 😉
Én így látom. És te?

Csalódtam benned! (Vagy magamban?)

Ki ne csalódott volna már életében? Nap mint nap érnek bennünket kisebb-nagyobb csalódások. De gondolkodtál már valaha is azon, hogy kiben is csalódtál valójában? A szerelmedben, aki megbántott? A barátodban, akiről kiderült, hogy mégsem az? Esetleg magadban? Vizsgáljuk csak ezt meg!

Hát persze, hogy a másikban, igaz? Ha fájdalom, bánat ér bennünket, hajlamosak vagyunk a felelősséget azonnal másra hárítani.
 
„Megcsalt, pedig én megbíztam benne.”
„Hazudott, pedig én hittem neki.”
 
Így, meg úgy csinált, pedig… blablabla…
A helyzet az, hogy sajnos valójában magadban csalódtál, magadnak okoztál csalódást. TE voltál az, aki ilyen-olyan illúziót kreáltál magadban a másikról. TE voltál az, aki olyan képet alakítottál ki a másikról, ami hibás volt. TE voltál az, aki bedőltél egy ügyes csalónak. A helyzet az, hogy senkit nem hibáztathatsz azért, mert Ő nem olyan, mint amilyennek az általad megálmodott illúzióképben kellett volna lennie. Ő olyan, amilyen. A szabad akarat mindenkit felruház azzal az alapvető joggal, hogy olyan legyen, amilyen akar.  Téged is, a másikat is. Kapizsgálod ugye?
Az emberek sokszor bizony nem olyanok, amilyennek elképzeljük őket. Sokszor csak szeretnénk, ha ilyenek vagy olyanok lennének. A saját vágyainkat, esetleg hiányosságainkat vetítjük ki beléjük. Aztán mikor bebizonyosodik, hogy tévedtünk, sértődötten mutogatunk a másikra, hogy „Ó igen! Ő miatta rossz most nekem!”. Nos, így is el lehet intézni a dolgot, de valójában inkább az a helyzet, hogy benézted. Van ilyen. A saját ítélőképességedben csalódhatsz, a másik emberben nem. Fogadd el, hogy tévedtél. Tanulj belőle, légy hálás, hogy okosabb lettél, lásd meg a tanítást a kudarcban és lépj tovább!
De vigyázz, hogy ne vonj le téves konzekvenciákat, ne ostorozd magad, ne az legyen a tanulság, hogy ezentúl nem bízhatsz meg senkiben, vagy hogy nem nyithatod meg a szívedet senkinek. Ne kezdd el magad ledegradálni a hibáid miatt! A kudarcok ha hiszed, ha nem, mind a javadra válnak. Talán akkor, abban a pillanatban ez nem úgy tűnik, de később, ha tudatosan próbálod megélni a dolgokat, hálával fogsz visszatekinetni rájuk. Csak lásd meg bennük a tanítást! És vállalj felelősséget a hibáidért! Sokaknak bizonyára nem mondtam újat a fentiekkel. Ha neked igen, és megértettél, legközelebb mikor megbántva érzed magad, emlékezni fogsz erre! 😉
 
Mit gondolsz? Egészítsétek ki a gondolatmenetem kérlek!

Beszippantottak a közösségi hálózatok

Magadra ismertél a cím olvasásakor?

Nos, én az utóbbi időben azt figyeltem meg magamon (folyamatos önelemzés), hogy míg eleinte csak szép lassan és alig kommunikáltam a közösségi hálókon, a dolog egyszercsak elért egy olyan pontra, ahonnan hirtelen ugrásszerűen megemelkedett az online aktivitásom. Öntudatlanul. A szakaszok valahogy így néztek ki (dátumokra nem emlékszem sajnos, de szerintem 2-3 év közötti időintervallumot ölelhet fel):

  1. Rátalálok a Twitterre. Regisztrálok. Ezmiez? 2 twit után rájövök. Ez semmire nem használható – legalábbis nekem.
  2. Meghívnak a Facebook-ra. Regisztrálok. Ezmiez? Ostoba alkalmazásokat zúdítanak non-stop a nyakamba, kaotikus az egész. Ez semmire nem használható – semmi hasznosra. Fiók törlés.
  3. Eltelik kb. 1 vagy 2 év.
  4. Rátalálok a Twitterre. Már használják annyian itthon (pár százan?), hogy lehet róla olvasni néhol a magyar weben, így találok rá. Regisztrálok. A standard nick-em foglalt, a másodlagossal regelek. Elkezdem használni, bár ez a használat még úgymond „offline”. Nem baj, majd kiderül mi sül ki belőle. Követek pár érdekes embert, engem pedig pár érdekes spam 🙂
  5. (Megnézem vajon ki az, aki a nick-emmel már regisztrált. Rádöbbenek, hogy az is én voltam, jó ég, én ezt már régen egyszer próbáltam! :-O Mindegy, már nem állok át arra, túl késő, már elindultam az újon.)
  6. Meghívnak a Facebook-ra. Egy személyről keresett információ miatt!! Újra regisztrálok. Megállapítom, a Facebook sokkal letisztultabb, átláthatóbb lett időközben. Elkezdem használni. De még inkább csak „offline” módon.
  7. Összelinkelem a Twittert a Facebook-kal.
  8. Követők bukkannak fel a Twitteren.
  9. Ismeretlen ismerősök bukkannak fel a Facebookon.
  10. Összefonódik a két hálózat.

És valahol itt következett be egyszercsak észrevétlenül az, hogy a Twitter és Facebook jelenlétem „online”-ná vált. Azaz, elkezdtem a már megismert emberek kapcsán újakat megismerni. És beindult a mókuskerék:

  • Közzéteszek
  • Megosztok
  • Reagálok
  • Újra-közzéteszek
  • Segítek
  • Érdeklődök
  • Segítenek
  • Érdeklődnek
Mi történt? Elkezdtem egy közösség tagjává válni, elkezdett egyre erősödni egy új valahova tartozás érzése bennem. Sosem látott emberek egy kis csoportja felé. Az „online” aktivitást fokozza a hálózati tevékenységek áramlásának egy idő után mobilon is való non-stop figyelemmel kísérése.

 

De mi ebben a durva? Fogalmazzunk úgy, hogy az „online” aktivitás mint olyan, maga után von, megkövetel egyfajta azonnaliságot. Ha az ember 100-on felüli embertömeget követ, aminek ha csak a fele aktív, ha nem követed a dolgokat óráról-órára (percről-percre), lemaradsz dolgokról. És ugye tudjuk: aki lemarad, az sokszor kimarad. Az információ túl gyorsan jön. Gyorsabban annál, mint amilyen gyorsan az ember fel tudja dolgozni. Ugye hallottuk már azt a kifejezést, hogy „felgyorsult a világ”? Nos vannak területek, ahol ez hatványozottan igaz. Ilyenek a közösségi hálózatok is.

 

Folyamatos agyalás, problémákon, ötleteken, megvalósításokon, stb. való párhuzamos gondolkodás. Ez ha az ember nem figyel, könnyen szétszórtsághoz, dekoncentrációhoz vezethet. Mondjuk úgy, ha nem vigyázol, magával ránt a mókuskerék!
 
Hogy mit akarok mindezzel mondani? Nos, csupán annyit, amit leírtam. Mindenesetre számomra furcsa és izgalmas felismerés volt ez tegnap. Izgalmas, mert én két, egymásnak látszólag (és talán valójában is) teljesen ellentétes irányba mutató dolog felé vagyok teljesen nyitott. A technológiákra, hálózatokra, az elmetevékenységre épülő világ és az elmetevékenységtől megszabadulni, elkülönülni kívánó „ezoterikus” világ felé.

 

Nos, annyit már most látok: kihívás lesz megtalálni a közös utat… 🙂

 

Az előző mondatot gondoltam először végszónak. Ám módosítanék. Végszó (vagy inkább végmondat) gyanánt szeretném még megosztani egy újonnan felmerülő érzésem: miszerint egyre sűrűbben érzek egyfajta hiányt a közösségi hálókból. Ez pedig a személyes kapcsolódás hiánya. Egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem a vágy a hálón megismert emberekkel való személyes találkozásra. Egy közös teára, sörre, ebédre, forralt borra, akármi. Ahol nem kell rövidítéseket használnom, félmondatokban beszélnem,  gúvasztani a szemem a gép előtt, stb.. Te nem érzed?
Beszippantottak a közösségi hálózatok
 

Személyiségünk mint „nyíló rózsabimbó”

Humoros, de tán némileg találó hasonlat. Igen, rögtön kifejtem… csak egy gyors történetet elméselek, mely valamelyik nap történt velem.

 

Metró mozgólépcső. Jó unintelligens magyar módjára a mozgólépcsőn mindenki cikk-cakkban áll, ez némileg zavaró, de hát ez van. Kénytelen vagyok egyhelyben állni, s a szembe, felfelé emelkedő emberek arcát vizslatni. Ezt is szeretem. Egyszercsak minden ok nélkül állam kissé megemelve, magamat kihúzva, ránézésre talán peckesen, egy pillanatig nem én álltam ott. Tényleg nem lehetett több egy másodpercnél és azonnal tudatosult is bennem, hogy egy ismerősömtől átvett mozdulatot „manifesztáltam” éppen. Öntudatlanul, minden ok nékül. Ez a rövid kis élmény indította be az agyam. Miután tudatosult bennem, hogy ez kitől átvett mozdulat, rájöttem valamire, (amit már Shrek is kifejtett, csak kicsit másra kihegyezve és nem rózsával, hanem hagymával. 🙂

 

Olyanok vagyunk mint egy rózsabimbó. A szirmok alkotják a mi személyiségünk (az Ego-nk). És legbelül a bibe volnánk mi. 🙂 Minden egyes szirom egy-egy a környezetünkből felvett viselkedési, gondolkodási minta. Aputól, anyutól, nagymamától, szomszédtól, osztálytárstól, kollégától, szerelemtől, szeretőtől, baráttól, ivócimborától stb. Ez mind-mind alkot minket, azaz valójában nem minket, hanem a személyiségünket. Ami nem mi vagyunk ugye. Valahol igen, de igazából nem. (Ezzel foglalkozik ugye többek közt az önismeret.)

 

Amiről most írok, talán evidens dolog sokak számára. Én sem magam találtam ki. Eddig is tudtam. Csakhogy most tudatosult. És itt a kulcsa annak, hogy miért is beszéljünk, olvassunk olyan dolgokról, amiket mindenki tud. Mert a legszembetűnöbb, legegyértelműbb dolgokat a legnehezebb néha megérteni. Mert kiszúrja a szemünk. (Nem látjuk a fától az erdőt.) Ezért kell egy-egy könyvet is például többször is újraolvasni időnként. Mert ugyanazokat a szavakat, mondatokat olvasod el sokadszorra is, mégis mindig más-más résznél mondod azt, hogy „AHA! Hát persze! Hogy ez eddig nem esett le…!”

 

Tehát felismertem kitől származott az a mozdulat. És akkor rájöttem, hogy ha éber az ember és jelen van, gyönyörűen fel lehet ismerni, melyik megnyilvánulásunk kitől származik. Innen pedig már csak egy apró lépés annak tudatosítása, hogy EZEK NEM MI VAGYUNK. Csupán a világunkból mágnesként felvett minták kusza egyvelegének egy picinyke darabkája. És ha ebbe belejövünk, és elkezdjük tudatosan lefejteni a szirmokat, a bimbó lassan kivirágzik és ha szerencsénk van, még ebben az életben meg is élhetjük valódi énünk kivirágzását 🙂 (Ez tehát csupán egy aprócska, ám annál hasznosabb önismereti gyakorlat. Ki lehet próbálgatni.)

Hol tartunk mi még a tudatosság útján?

Tegnap elkezdtem karácsonyi dalokat keresgélni az idei (okarinás) karácsonyi üdvözlő videómhoz. Ahogy hallgattam őket, egyből átszellemültem és akaratlanul is belekerültem a karácsonyi békés-boldog hangulatba. Érdekes élmény volt. Megint csak jött a felismerés, hogy mennyire bennünk dől el az, hogy hogyan viszonyulunk a világhoz, és nem pedig a környezetünk határozza meg. Igaz, a környezetünk behatásaira adott válaszaink azért sokban befolyásolják azt, hogy épp mit érzünk, de nem közvetlenül a környezet váltja az érzéseket ki bennünk, hanem mi magunk. Azáltal, hogy egy egy behatást mi épp milyennek élünk meg. Negatívnak skatulyázzuk be, vagy pozitívnak. Minden csak azon múlik, hogy a kis EGO-nk mit milyennek titulál. Valamelyik nap eszembe is jutott ezzel kapcsolatban egy jó hasonlat: Vegyük az összeszoruló gyomrot, mint testi jelzést. Kellemesnek, émelyitőnek érezzük, mikor pl. egy új szerelemben a másikra várunk/vágyunk, vagy először csókoljuk meg Őt. Ugyanez a gyomorgörcs bosszantó és kellemetlen, ha pl. egy állásinterjú előtti várakozás, vagy egy ránk váró lecseszés váltja ki. Pedig ugyanaz játszódik le a testben kábé. Fura nem? Benne is maradtam ebben az „emelkedettebb” állapotban még kb egy óráig. Valahogy egyből több szánalmat és megértést éreztem pl. az utcán sétálva a hajléktalanok felé is. Meg úgy általában az emberek felé. Azon gondolkodtam, mennyire jó lenne, ha már jóval tudatosabb lenne az emberiség, s hosszan, tudatosan fenn tudná tartani magában ezt az emelkedettebb tudatállapotot/lelkiállapotot. Ehelyett non-stop aggódunk, félünk, haragszunk, hatalmaskodunk, stb.. Pedig mindez csak rajtunk múlik, bennünk dől el. Sokat kell még tanulnunk…

5 ok, amiért az óvszer „megöli” a szexet – a férfi szemszög

Nemrég úgy hozta a sors, hogy meg kellett fogalmaznom magamban, valójában miért is gyűlölik a férfiak (legalábbis többségük biztosan) az óvszer használatát. Erről még sehol nem olvastam így, ahogy én összeszedtem a magam indokait, úgyhogy úgy döntöttem megosztom őket, hátha sok nőhöz eljut, hogy ők is átlássák a mi nézőpontunkból is.

  • Büdös. Elég, hogy felhelyezzem, és egész szex alatt a gumitól bűzlik a kezem. Igen, tudom, hogy van vaníliás, meg cseresznyés, meg jó ég tudja még milyen. De könyörgöm! Kinek van cseresznye illatú pénisze?? Teljesen természetellenes…
  • Megakadályozza a férfi síkosítást. A jó szexhez ugye mindenki tudja, nedves hüvely kell. A szebbik nemnél ezért a Bartholin-mirigyek a felelősek. Csakhogy mivel a szexben ketten vagyunk, a természet úgy döntött megosztja az örömöt is és a feladatokat is. A férfiaknál a Cowper-mirigyek felelnek a lubrikációért. Csakhogy ahogyan az ondót, a Cowper-mirigyek által termelt folyadékot is gyönyörűen, hermetikusan elzárjuk a hüvelytől. Igen, az óvszerek síkosítottak. De a szintetikus anyagok ugye sose lesznek olyanok mint az eredeti, a természet által tökéletesre tervezett anyagok…
  • Ingermennyiség csökkentő hatás. A nőknek ugye a legtöbb idegvégződés a hüvelybemenetnél van (meg kijjebb). A hüvelyen belül nagyon kevés van, szinte nincs is – képzeljük el a szülést, ha a hüvely tele lenne idegvégződésekkel… (Ebből következik, hogy ők nem éreznek olyan drasztikus különbséget az óvszerrel és az anélkül való szeretkezés között.) A férfiaknál viszont a makk, a fityma az egyik, ha nem a legérzékenyebb résztvevője a szexnek. Amit az óvszer teljesen elfed ugye. Csak szemléltetésként a hölgy olvasóknak: próbáltatok már egy gumicsővel a nyelveteken csókolózni? Vagy egy gumihártyával a klitoriszon és környékén szexelni?
  • Orális szexre alkalmatlan. Ezt gondolom nem kell túlmagyaráznom egyik nem oldaláról sem. Se gumi ízű, se cseresznye izű gumit szopogatni – ugyan én nem próbáltam, de gyanítom, hogy nem élvezetes. Hölgyek javítsanak ki, ha tévedek. Férfiként orális szexet kapni óvszerben, hát.. Inkább megoldom én, köszönöm.
    Innentől kezdve ha már az óvszer fel van helyezve, esélytelen a szex közben orálisra váltani és vissza, stb.. Merthogy gumit nyalogatni gáz, az egy dolog. De sárgadinnye vagy szilikon szagú női nemi szervet szagolni sem különb. Az nem odavaló illat/szag! Lásd első pont.
  • Kényelmetlen. Az óvszerek általában egy-két méretben készülnek csak. Nem úgy a férfi péniszek. Van hosszabb, rövidebb, vastagabb, vékonyabb, egyenletes vastag, vastagodó, vékonyodó, stb.. Ha a férfi óvszert húz, három lehetőség van: 
    1. kicsi: szorít; elszorítja a pénisz vérellátását; tényleg minden stimulációt felfog a péniszről, mert még a gumi se csúszkál rajta; nem megfelelő lubrikáció esetén elszakad.
    2. nagy: egy idő után szépen letáncol a péniszről, és a hüvelyben végzi mint egy ronda akármi. Vagy figyelhetjük 5 percenként, hogy juj, fenn van még, nem csúszott le? (Ez már igen messze van a felszabadult szeretkezés fogalmától az én szememben)
    3. megfelelő méretű: így „csak” a fenti problémákat hozza…
Végső soron persze ezektől még szeretünk szeretkezni bizony óvszerrel is – az átélt örömök végül felülmúlják a kellemetlenségeket 🙂

Hölgy olvasóimnak írnám a félreértések és felháborodások elkerülése végett: ez nem egy női fogamzásgátlást promótáló írás! Tisztában vagyok vele, hogy a tabletták szedése sem éppen a legjobb megoldás. Mint ahogyan semmilyen gyógyszer szedése sem az. Sem a spirál és egyéb idegen test felhelyezése. Sem az új férfi fogamzásgátló gyógyszerek. És természetesen a nemi úton terjedő betegségek ellen is még mindig ez a legjobb védekezési módszer. Csupán szeretném, hogy értsétek, miért húzzák a férfiak a szájukat, mikor az est legszebb pillanata előtt elhangzik, a „Várj, húzzál gumit!” mondat. És hogy akkor mi lenne az optimális megoldás a fogamzásgátlásra? Arra a szellemi szintre sajnos valószínűleg nem jut el az emberiség az én életemben, ahol ezt meg tudná valósítani, de mint elméletet azért megosztom:

Mivel a női megtermékenyülés sikertelensége mögött sokszor lelki, pszichikai ok rejtőzik, így azt gondolom kijelenthetjük, hogy a psziché vagy az agy képes a fogamzásgátlásra. Kapisgálod? Ha megtanulnánk (vagyis elsősorban talán inkább a nők, hisz a megtermékenyülés az ő szervezetükben megy végbe) tudatosan irányítani ezt, annál tökéletesebb fogamzásgátló technikát elképzelni sem tudok. Utópisztikus? Talán. 🙂

Miért törekszünk őszinte, mély kapcsolatok kialakítására?

Nemrég épp arról elmélkedtem, hogy mennyit hazudik az ember. Valamint ennek a párkapcsolati vetületéről. Erről a témáról eszembe jutott aztán még egy feltevés. Az őszinteség szerepének egy más szemszögből való megközelítése. 

Mégpedig, hogy az ember (persze, nyilván nem mindenki..), miért is törekszik arra, hogy minél őszintébb, minél mélyebb kapcsolatot alakítson ki másokkal. Azt feltételezem, hogy az álarcok, maszkok, amiket az emberek hordanak a mindennapi életben –  a megbízható alkalmazott, a hű partner, a szigorú szülő, a jó gyerek, az örök vidám haver, a szenvedélyes, odaadó szerető, a becsületes állampolgár, stb.. -, kimerítik az embert. Ezeknek a folyamatos viselése, cserélgetése. Ezért aztán igyekszünk olyan embereket keresni, akik mellett minél kevesebb vagy vékonyabb álarcot kell felraknunk, minél többet adhatjuk magunkat. Mert az nem igényel semmiféle erőfeszítést, egyszerűen azok mi vagyunk. A természetes állapotunk. Az csak úgy jön. Szerintem ennek a keresésnek/kiválasztásnak egy része ráadásul tudat alatt történik, mivel jórészt mi sem tudjuk kik is vagyunk már valójában a sok álarc alatt. Mert szépen lassan elfelejtjük, ha nem figyelünk. De valaki onnan alulról még kapálózik felfelé. (Önismeret, önismeret, önismeret!)
Persze, lehet, hogy teljesen triviális amit most leírtam. Csak épp még sosem gondoltam ezt így tudatosan végig.