Tegnap szemtanúja voltam egy jelenetnek, ami felismeréshez vezetett és elszomorított. Ugyanis láttam egy esetet, ami egy „gyönyörű” példája volt annak, hogy a társadalmunk hogyan neveli ki belőlünk a félelmek és gátlások nélküli tiszta szeretetet és érzelmeink kimutatását.
Helyszín: egy pláza, gyér forgalom, kevés ember. Éppen műanyagot ettem 🙂 Két asztallal odébb egy pár éves kisgyerek „futkározik”, már viszonylag biztos léptekkel. A kislány meglát egy másik, korabeli csöppséget, feléfordul, megáll, a kis mutatóujjával felé mutat és mosolyogva azt mondja:
„Babaaa!”
Majd egy szép lendülettel odaszalad és szeretteljesen szó nélkül magához öleli. Az anyuka mikor észreveszi mi történt, láthatóan zavarban van a másik anyuka előtt és gyorsan odamegy elhúzni a gyerekét. Szerencsére verbálisan nem szidta meg a gyermeket azért, mert megölelt egy másik lurkót, de a kicsinek biztos lejött, hogy valamit „nem jól csinált”.
Egyszer… Még négy ilyen eset, és ötödszörre a kislány már nem fog odamenni a másik gyerekhez megölelni. Mert megtanulja, hogy az érzéseinket el kell fojtani… 🙁
Legszívesebben odamentem volna az anyjához és elmondtam volna neki, hogy amit csinál szörnyű. És kihat az egész társadalomra. Figyeljünk oda!
Ugye mindenki érzi miről beszélek?
Érdekesnek találtad? Oszd meg másokkal is:
Azt hiszem, a szeretetet nem lehet „kinevelni”. A szülők, az iskolai fegyelmezések elvihetnek kerülő utakra, de a szeretet, ami bennünk van, az megmarad. Lehet, hogy közben munkát és fizetést adunk pszichológusoknak, terapeutáknak… de a bennünk élő szeretetet senki nem veheti el tőlünk. Az előbb-utóbb utat tör magának.Való igaz, hogy gátlásosak vagyunk, félünk kimutatni az érzéseinket. Ha megpróbálok visszaemlékezni arra, hogy nálam ez honnan ered, akkor a szüleim válása a legnyomósabb ok, a legerősebb emlék. Úgy éltem meg, hogy engem hagyott el az apám, én tettem valami rosszat, amiért elment. Ettől kezdve megpróbáltam jó kislány lenni. Persze ez nem mindig sikerült, de a döntő pillanatokban, amikor az életem múlt rajta, akkor igen. Megtanultam alkalmazkodni.A gyerekek nagyon érzékeny radarokkal rendelkeznek. Pontosan tudják (megérzik, megtanulják), hogy mikor, hol mit szabad és mit nem. Ez akkor is így van, ha látszólag az ellenkezője történik. Hallottad már azt a mondást, hogy „sír a gyerek a pofonért”? A plázás kislány – szerintem – azt tanulja meg, hogy „anyukám nem szereti, ha másokat ölelgetek”. Ha az ölelés „kényszere” nagyon erős benne, máskor, más helyzetben újra ki fogja próbálni.„Tigris olyan szertelen és rakoncátlan, hogy kicsit ráncba kellene szedni…… arról van szó, hogy a Tigrisből ki kell szedni a féktelenségeket, mert ha az ember szereti is őtet, az az egy tagadhatatlan, hogy igenis féktelenkedik.(…)- Ez jó lesz – véli Micimackó. – Én ugyan nem szeretném, ha aztán mindig szomorú maradna – mondja Malacka kételkedően. – A Tigrisek nem maradnak szomorúak – magyaráz Nyuszi. – Bámulatos Gyorsasággal teszik túl magukat a bajokon. Egyszer megkérdeztem Baglyot, hogy biztos legyek benne. Hát ő is mondta, hogy igenis Bámulatos Gyorsasággal. De elég is, ha egy kicsit összezsugorodik és elszomorodik… csak úgy öt percre, az is valami… azzal is segítettünk…”Szóval Micimackóék elhatározzák, hogy megnevelik a féktelenkedő és örömében másokra ugráló Tigrist. Elviszik egy expedícióra, ahol el akarják veszejteni, de csak egy kicsit. Csak éppen annyira, hogy amikor megkerül, elmenjen a kedve a másokra ugrálástól.Aztán persze azok tévednek el, akik a tervet kieszelték…„A hangok irányában ott van Tigris! De most úgy látta, hogy ez egy egész Barátságos Tigris. Nagyszerű egy Tigris ez! Ez egy Segítő és Mentő Tigris… olyan Tigris, amelyik ha ugrik nagyot, hát hadd ugorjon… úgyis csak ugrik, ahogy Tigrisek szoktak, a Tigriseknek tulajdonképpen így kell ugraniuk, taszigálniuk…”Hát igen: Micimackó, Nyuszi és Malacka majdnem elveszítették Tigrist. Már azt is bánták, hogy elindultak a Tigris-megfékező expedícióra!A plázás anyuka bizonyára nem olvasta Milne Micimackóját. Az is lehet, hogy a másik anyukának akart megfelelni, mert azt hitte, hogy ő azt gondolja, hogy… és nem szeretné, hogy…De valahol, valamikor sérültünk, mélyen, legbelül. Elveszett az ősbizalom. Borzasztó nehéz visszaszerezni, de érdemes megpróbálni. Mert a kalandos út tartogathat ugyan további fájdalmakat is, de olyan barátságokat is, amelyek nélkül szegényebbek lennénk, csak azért, mert nem mertük megölelni azt, aki fontos nekünk.
Természetesen a szeretet mindig megmarad bennünk, ez oké. Lényünk természetes része. Csak épp lehet, hogy csak halálunk pillanatában lesz képes újra „utat törni magának”… Ez az ami baj.
Érdekes történet.Én tegnap láttam hasonlót a metrón, amikor egy anya paranoiásan figyelmeztette a kislányát, hogy üljön le, mert jön és felkapja valaki. A kislány arcán egyébként nem nagyon látszott mosoly, sőt karikák voltak a szeme alatt. Fura volt az egész.