Ágoston Péter

Élménybeszámoló egy Csendtáborról

A hétvégét – 2 egész és 2 fél napot – jórészt a természetben töltöttem egy gyönyörű helyen, egy Csendtáborban. Mikor elindultam pénteken, 2 dolgot tudtam: 1. fantasztikusan fogom érezni magam, 2. legjobb tudásom szerint meg fogom osztani Veletek – személyes és internetes ismerőseimmel – az élményeimet. Az első pontban tökéletesen igazam volt, csodálatos hétvége volt. Ezt biztosította a gyönyörű környezet, a kiváló ételek, a remek társaság és jómagam hozzáállása a világhoz. A második ponttal azonban kissé bajban vagyok. Olyan dolgot kellene írásban átadnom Nektek, mely szavakkal, fotókkal, nehezen megfogható, átadható olyanok számára, akik nem voltak részesei. Elmondhatod egy virágról a színeit, a formáját, de az illata örökre rejtve marad azok elől, akik sosem szagolták. Bár gyönyörű gazdag nyelv a magyar, mégis van, amihez ez is kevés 🙂 Ezért úgy döntöttem nem megyek bele konkrét részletekbe, egyszerűen csak pár mondatban összefoglalom mi jött le nekem ebből a pár napból, mi az, amivel le tudnám írni azoknak az embereknek, akiknek fogalmuk sincs arról: Mi is az a Csendtábor?

Csendtábort ahogy néztem a neten, többen, több helyen szerveznek. Teljesen csendben, vagy csak jórészt csendben, 4 vagy 10 naposat, stb. Ám azt gondolom minden Csendtábor szervezésben van két dolog, ami bizonyára közös:

  • A Csend
  • és Te

Írhatnék arról, hogy miket csináltunk, milyen meditációk, milyen közös, illetve egyéni tapasztalások voltak, az újrahangolódás a természettel, a zenei átélések, a látogatás a Zalaszántói sztúpához és sorolhatnám. Ám ezek Neked semmit nem adnak át. Azt hiszem a legjobb kedvcsináló leírás amit adhatok Neked erről az élményemről a következő:

Mintegy (jelen esetben) 20 ismert/ismeretlen ember találkozott azért, hogy egy gyönyörű, nyugodt, csendes, természet lágy ölén lévő helyen, pár napra megszabadulva a társadalom által nyakukba akasztott kolonctól, megélhessék azt, amit a hétköznapokban nagyon kevesen tudnak megélni. Önmagukat, az önzetlen szeretetet, azt, hogy végre nem kell szerepeket játszaniuk, hogy körülöttük senkit nem érdekel, hogy ő kicsoda, micsoda, ki fia borja. Hogy Te itt nem a postán sorban álló idegbeteg, a kemény vezető, a lojális beosztott, a jó anya, a hűséges férj, a türelmes ügyfélszolgálatos, a szélsőjobboldali politikus, a keresztény hívő, az elismert művész vagy, hanem mindezek mögött Te. Az individuum, az egyén. Pár napig beletekinthettek abba, milyen béklyók, skatulyák nélkül létezni, milyen Magukért szeretve lenni, és nem a képességeikért, a szakmai sikereikért, a nézeteikért. Pár pillanatra megtapasztalhatták a Csendet, mely által új dolgokat ismerhettek meg Önmagukról. Azt, hogy milyen az, mikor körülöttük tényleg mindenki egyenlő, egy része az Egésznek mely rész úton van vissza a Forráshoz, hogy újra Eggyé váljon azzal.

Azt hiszem ennél jobb leírást én nem tudnék adni az élményről, amit kaptam / kaptunk e pár nap alatt, melyhez mindenki hozzátette a maga részét. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki ott volt, hogy jelen-létével segített engem és mindenkit a fent említett élmények megélésében. Remélem még találkozunk! Annak pedig, aki nem volt még ilyenen, szívből ajánlom neki, hogy egyszer (legalább) próbálja ki, tapasztalja meg, mit adhat egy ilyen hétvége/hét számára. Milyen megnyugvást, feltöltődést, örömöt.

Külön köszönet Soós Arnoldnak a fantasztikus koncertért!

2010.04.16-19. Vigántpetend

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Gondolkodtál már azon mi is az unalom?

Én nemrég megtettem. És egészen egyszerű dologra jutottam: Olyankor nem vagy hajlandó megadni magad annak, ami van. 

(Ez ugye elég gyakori jelenség 🙂 Most ezzel mit akarok mondani? Gondoljunk csak bele. Mit is nevezünk mi unalomnak úgy általában? Amikor csak ülünk a munkahelyen és nem tudunk mit csinálni. Minden munkát elvégeztünk. Vagy késik a randevú másik személye. Vagy csak otthon punnyadunk, semmihez sincs kedvünk, stb. És itt a kulcsszó:

Nincs kedvünk…

Nem arról van szó, hogy nincs mit tenni. Hanem arról, hogy amit tehetnénk, ahhoz nincs kedvünk. Nem fogadjuk el. Kérhetnék új feladatot a főnöktől (legalább látná, hogy proaktívak vagyunk), vagy megfigyelhetnénk a környezetünket, míg a randira várunk (hogy gyakoroljuk a koncentrációt pl.), vagy takaríthatnánk, meditálhatnánk, tornázhatnánk otthon.
Valljuk be, olyan nem sűrűn van, hogy ne tudnánk mit csinálni. A probléma itt a nem elfogadással van. Azzal, hogy az EGÓnknak büdös az, amire épp lehetőségünk van. Nem találja érdekesnek. Sokszor talán épp azért, mert rá (EGÓ) ahhoz a tevékenységhez kevés szükség van és lázad. Persze az EGÓnk folyton lázad 🙂
Nincs más dolgunk tehát, mikor unatkozunk, csupán tudatosítanunk kell magunkban, hogy bizony most ez van. Erre van lehetőség. Most „ezt kell szeretni” (hallottuk már ezt?). És sokkal többre mennénk vele, ha elfogadnánk és örömünket lelnénk benne, mint hogy lázadunk ellene – főleg mivel általában feleslegesen tesszük ezt, úgysem tehetünk semmit a helyzet ellen, mert ha tehetnénk, már megtettük volna.
Próbáld csak ki! Mennyivel jobb úgy állni a postán fél órát sorban, hogy közben nem idegeskedsz, hanem mondjuk az embereket figyeled. A gesztusaikat, reakcióikat, tükröződő érzéseiket.. Ez csak egy példa. És ilyenkor az ideegskedő, hőbörgő, türelmetlen ember is inkább csak mulattat, ahelyett, hogy téged is felspannolna. 😉
Én így látom. És te?
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Generációs különbségek – „Jóban, rosszban”

Hétvégén otthon voltam a szüleimnél. Ahogyan ez lenni szokott, felpattant a kérdés egyik oldalról, hogy mikor lesz már unoka? No meg feleség. Mi újság most barátnő fronton? Stb, stb… „Majd ha megtalálja az igazit, nem kell azt elsietni” – hangzik a másik oldalról. Na igen…

Valahogy ezekre már nem is látom értelmét reagálni. Hogyan magyarázzam el, hogy én hogyan látom a „nagy szerelem” kérdését, azoknak akik olyan rendszerben nőttek fel, amelyben még az emberek többsége szentül hitt a házasság intézményében? Hogyan magyarázzam el nekik, hogy én nem hiszek már az „igazi”-ban? Vagy hogy az „igazi” szerintem egy olyan „címke”, amit nem feltétlenül csak egyetlen ember birtokolhat az életem során? (Persze egy időben valószínűleg egy.) Hogy az én világszemléletem szerint addig kell csak együtt lennünk egy másik emberrel, amíg tudunk még adni a másiknak. Hogy a házasság intézményébe vetett hit a egyházba vetett hittel párhuzamosan kezd kikopni az új generáció világképéből. Hogy egy gyermek neveléshez szerintem a szülő(k)bőláradó szeretet és törődés kell, nem pedig egy „pecsét” ami kimondja, hogy a szülők fogadalmat tettek akárki előtt arról, hogy ők bizony együtt lesznek jóban, rosszban.
Ami azt illeti, én nem akarok senkivel együtt lenni rosszban. (És itt természetesen nem a külső rosszra gondolok, a környezetre, hanem a kettőnk közti kapcsolatra.) Ha már köztünk nem jó, ne legyünk együtt! Nem akarom, hogy a gyermekem úgy nőjön fel, hogy folyamatos feszültség vegye körül, amit hiába is akarnak a szülők elrejteni, előlük nem lehet, mert ők még nem zárkóztak be magukba és megérzik a szülők érzéseit. Szerintem egy gyermeknek sokkal fontosabb az, hogy azok, akik nevelik szeressék, mint az, hogy kik ők. (Persze, az anya szerepe kulcsfontosságú szerintem is, de..) Amikor nem volt még házasság, és a gyermeket nem 2 ember, hanem mindenki nevelte, akkor is felnőttek az emberek, és mindenki hozzátette a csoportból a maga legjavát a gyermek fejlődéséhez. Ez persze ha belegondolunk most is így van, most is rengeteg ember hozzájárul egy gyermek fejlődéséhez, mindenki aki valaha is kapcsolatba kerül vele, de most ki lett jelölve 2 ember (akiknek a génjeit magában hordozza). Bár a lurkót 100-an nevelik, de a felelősséget nem oszthatjuk ki ennyi emberre, úgyhogy legyen az anyué és apué. Mégiscsak ők csinálták ugye. Vigyék el a balhét ők, igaz az iskolában a Lajos az, aki folyamatosan veri, és a Joli néni az, aki folyamatosan megalázza az órán, meg a kis Giziék, akik folyamatosan csúfolják a nagy füle miatt. Miattuk alakulhat majd ki a lurkóban kisebbségi komplexus, vagy önértékelési probléma, ismerkedési gátlás, stb.. Vagy az iskola gondnok, a Pista bácsi az, aki megbocsájtásra és elfogadásra neveli a szünetekben a gyermeket, a boltos Marika pedig az, aki mindig megdícséri, hogy milyen csinos a kis ruhája. Nem féltetlenül a szülők. Ezek mind formálják a kis buksit. De ha gáz van, mindent anyura és apura kenünk.. Kicsit elkalandoztam, elsősorban nem a gyermeknevelésről akartam beszélni.

 

14universe-600
Én nem akarok senki miatt együtt lenni olyannal, akivel már nem tudunk adni egymásnak, akivel már nem tudunk tanulni egymástól, nem tudunk fejlődni egymás által, nem szeretjük, tiszteljük egymást. Nyomorítsam meg az egyház által ránk szabott dogma miatt anyu, apu és a lurkó életét? Nem szeretném! Biztos vagyok benne, hogy ma is a legtöbb ember még elképzelhetetlennek tartja azt, hogy ezt máshogy is lehetne. Biztos, hogy akik ezt olvassák, jó ha pár százalék érti miről beszélek, még ha nem is ért vele 100%-ig egyet. Mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy én viszont meg fogom találni azokat az embereket az életben, akik már ugyanúgy gondolkodnak mint én. Nem mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy olyan emberrel találunk egymásra, akivel életünk végéig emelni tudjuk egymást a fejlődés útján és ugyanolyan boldogsággal élünk egymás iránt, mint a legelején. Csak éppen elég aprónak tartom a valószínűségét. És ha így is lenne, ennek semmi köze nem lenne a házassághoz. Sem az egyház, az állam pedig még kevésbé nem dönthet, rendelkezhet arról, hogy két ember meddig tartozik össze. Egyszerűen nem az ő hatáskörük. És még csak nem is azé a két emberé. Ezek a kapcsok, összerendelések felettünk állnak. Két dolgot tehetünk velük kapcsolatban: elfogadjuk őket és átadjuk magunkat nekik, vagy naívan azt gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk kivel meddig kell együtt lennünk, mint az univerzum (az egyetemes intelligencia, vagy nevezze ki ahogy akarja) és szenvedésbe hajszoljuk magunkat a tévhitünk által.
 
Ha leülünk egy percre és megpróbáljuk ezt a házasság dogmáján alapuló társadalmi szemléletet félretenni, visszagondolunk az elmúlt 10-20-30 évünkre, mit látunk? Tettünk volna valamit másképp? Akár csak néhány apró dolgot is. Nos ha igen, akkor valahol mélyen te is tudod miről beszélek körülbelül. Ha nem, akkor valószínűleg nem sikerült elvonatkoztatnod 🙂
 
Te hogy vélekedsz a házasságról?
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Miért törekszünk őszinte, mély kapcsolatok kialakítására?

Nemrég épp arról elmélkedtem, hogy mennyit hazudik az ember. Valamint ennek a párkapcsolati vetületéről. Erről a témáról eszembe jutott aztán még egy feltevés. Az őszinteség szerepének egy más szemszögből való megközelítése. 

Mégpedig, hogy az ember (persze, nyilván nem mindenki..), miért is törekszik arra, hogy minél őszintébb, minél mélyebb kapcsolatot alakítson ki másokkal. Azt feltételezem, hogy az álarcok, maszkok, amiket az emberek hordanak a mindennapi életben –  a megbízható alkalmazott, a hű partner, a szigorú szülő, a jó gyerek, az örök vidám haver, a szenvedélyes, odaadó szerető, a becsületes állampolgár, stb.. -, kimerítik az embert. Ezeknek a folyamatos viselése, cserélgetése. Ezért aztán igyekszünk olyan embereket keresni, akik mellett minél kevesebb vagy vékonyabb álarcot kell felraknunk, minél többet adhatjuk magunkat. Mert az nem igényel semmiféle erőfeszítést, egyszerűen azok mi vagyunk. A természetes állapotunk. Az csak úgy jön. Szerintem ennek a keresésnek/kiválasztásnak egy része ráadásul tudat alatt történik, mivel jórészt mi sem tudjuk kik is vagyunk már valójában a sok álarc alatt. Mert szépen lassan elfelejtjük, ha nem figyelünk. De valaki onnan alulról még kapálózik felfelé. (Önismeret, önismeret, önismeret!)
Persze, lehet, hogy teljesen triviális amit most leírtam. Csak épp még sosem gondoltam ezt így tudatosan végig.
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Miért legyünk őszinték a párkapcsolatokban, főleg az elején?

Az ember non-stop hazudik. Mindenki. Hol kisebbet, hol nagyobbat, hol magunknak, hol másnak, de tény, hogy ki sem látszunk a ferdítések, mismásolások, füllentések, önhitegetések és egyéb hosszútávon frankón visszaütő hibás viselkedésformák, kommunikációk mögül.
Ez elég tág téma, hogy ki miért hazudik, ugye általában azért elmondható, hogy valami rossztól szeretné megóvni magát, valamitől, amiről úgy gondolja, hogy az neki fájni fog, vagy rosszat fognak gondolni róla mások, stb, stb.. Persze ha nem hazudnánk jobbra-balra, előbb utóbb kikopnának mellőlünk azok az emberek, akik a valódi énünket nem tudják elfogadni, s szép lassan bekerülnének a helyükre olyanok, akik igen. És akkor mi is könnyebben el tudnánk fogadni magunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. De mi inkább ragaszkodunk ahhoz, hogy megtartsuk magunk mellett azokat, akik ugyanúgy hazudnak nekünk – és sokszor maguknak is persze, azért, hogy mi olyannak lássuk őket, amilyennek mi szeretnénk.. Na, ennek végül gondoljunk már bele: mi értelme van..?? Ostoba játék, nem? Észre sem vesszük, hogy a saját boldogságunknak rakunk keresztbe folyamatosan, miközben meg vagyunk győződve róla, hogy így lesz jó..
A címnél maradva vegyük a párkapcsolatokat példának:
Egy kapcsolat elején, ha szerelembe esünk, ahogy a mondás is mondja: „A szerelem vak”. Ez arra pont jó, hogy tökéletesen észrevétlenül átsiklassuk a figyelmünket olyan dolgok felett, amik bizony nekünk büdösek. De annyira szép és jó ez a rózsaszín köd, hogy minek szarjuk el ilyen kis apróságokkal, hogy a másik mindig benne hagyja a haját a mosdókagylóban reggel, vagy szana-szét hagyja a zoknijait, vagy sosem mosogat el maga után, vagy mindig taj részegen jön haza a haverjaival szombat éjszakánként, vagy sosem várja meg, míg én is elmegyek szex közben, vagy úgy vezet, hogy halálfélelmem van mellette, stb.. Ezek apróságok. Benyelem – gondoljuk. Nyeld!
De akkor ne csodálkozz pajtikám, hogy mikor eloszlik a rózsaszín köd, ezek hirtelen mind egyszerre zúdulnak majd rád, és így egy kupacban már nem biztos, hogy be akarod nyelni. Aztán jönnek a viták, a problémák másik fejéhez vagdosása, veszekedések, szakítás, válás.. És eljátszottunk az életünkből fél, egy, öt évet olyan dolgok miatt, amikről már a legelején tudtuk, hogy nekünk ez nem jó. De hazudtunk magunknak. Hogy ez majd jó lesz. Persze nem lett. És a legdurvább: hogy azt hisszük, na ebből most tanultam, legközelebb nem követem el ugyanezt a hibát, de sajnos az esetek többségében de! El fogjuk. Mert az emberek szeretnek hazudni – még ha sokszor nem is vagyunk tudatában..

Szerintetek?

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Hozzáállás

Általában gyűlölöm az idióta láncleveleket, amiket ha x embernek küldesz tovább y időnbelül ez meg az történik, blablabla… Beszélni sem érdemes róluk. Azonnal törlöm őket. Ma mégis megnyitottam valamiért egy ilyet,, ami bizony még tetszett is. Kiváló életszemléletet mutat be hétköznapi elbeszélésben: 

Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni. Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívet mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy, hogy van, azt válaszolta:

„Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem.” 
Született optimista volt. Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy a Helyzet pozitív oldalát kell néznie. Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam: 
„Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt?” 
Sándor azt válaszolta: 
„Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: Két lehetőséged van. Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. Minden alkalommal,ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam.” 
„Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű.” szóltam közbe. 
„De, egyszerű.” – mondta Sándor, „az élet csupa választási lehetőségből áll. Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, hogy hogyan éled az életed.” 
Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagon gyárat, hogy önálló legyek. Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy döntöttem, hogy élek. Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett. Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a hátában. Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát Azt válaszolta: 
„Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?” Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában. 
„Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom – aki pár hét múlva jön világra – jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam,hogy élek vagy meghalok.” 
„Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?” – akartam tudni. Sándor folytatta: 
„Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok. De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését, ami azt jelentette: ‘Halott ember.’ És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást.” 
„Mit csináltál?” – kérdeztem tőle. 
„Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, igennel válaszoltam. Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom. Mély levegőt véve visszaordítottam: ‘A gravitációra!’ Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet választottam. Tehát úgy operáltak meg,mintha élő lennék és nem halott.” 
Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállásával is. Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes életet élni. Hozzáállás kérdése minden. Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap. Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt Tegnap aggódtál. Most szabadon választhatsz két lehetőség között:
1. Töröld ki ezt a szöveget.
2. Küldd el ezt a szöveget azoknak, akiket barátaid között tisztelhetsz.
Remélem, a 2. Pontot választod. Én ezt tettem!
ÉN ÚGY DÖNTÖTTEM,HOGY AKIK FONTOSAK SZÁMOMRA, AZOKNAK TOVÁBBKÜLDÖM!
Persze az efféle hozzáállást elsajátítani nem olyan egysszerű. Sok időt igényel. Szerintem. Mert egy dolog tudni, hogy így kellene élni, és megint egy másik így is élni. Mint kedves barátaim mikor azt mondják: „Le kellene már szokni a cigiről…” – ahha, le kellene. Ahhelyett, hogy havonta egyszer-kétszer elmondod, inkább szokj le!
Published by Ágoston Péter on | Permalink

Az illatok hangulatmódosító hatása

Van az embernek ugye pár érzékszerve. Nap mint nap folyamatosan használjuk őket. Tapintunk, látunk ízlelünk, hallunk, szaglunk, „megérzünk”.. De egyik sem tud olyan intenzív „tudatmódosítást” eszközölni rajtam, mint a szaglás. (Illetve a hallás még majdnem, de annyira azért mégsem, mint a szaglás.) Kifejtem:
Rengetegszer fordul velem elő olyan, hogy bizonyos szagok, de főleg illatok hatására, percekre néha akár órákra „átszellemülök”. Megérzek valakin egy parfümöt, amit egy volt szerelmem használt teszem azt, és amíg érzem az orromban/agyamban az illatot folyamatosan visszajönnek az akkori érzések, érzelmek, mintha ugyanúgy akkor és ott lennék. Újra ugyanazt a szerelmet érzem. Olyan mint egyfajta deja vu, csak kicsit máshogy élem át, mint a „hagyományost”, és jóval tovább tart. Vagy nyáron egy frissebb levegős, száraz levél illatú benyomástól beüt egy ősz-flash. Vagy a rántott csirke illatától gyermekkor-flash a nagymamánál egy vasárnapi ebéd előtt. Stb, stb, stb.. Sokszor nagyon váratlanul és igen intenzíven jönnek ezek. Igazából imádom ezeket az élményeket! Ok, vannak pl. zenei számok is, amiket az agyam bizonyos emlékekhez párosít, de azok inkább csak hangulatot idéznek, nem annyira specifikus érzelmeket. Fura az emberi agy.. Imádom is érte 🙂

Published by Ágoston Péter on | Permalink

Miért hagytam el a fényképezőgépem?

Az van ugye, hogy minden ami az életünkbe bekerül, azt mi vonzzuk bele. Legalábbis aszerint az életszemlélet szerint, amit én is elfogadok. Vagy azért ejtettem bele a Tiszába, mert voltak képek rajta, amik nem kellett volna, hogy rajta legyenek – ilyenről nem tudok, vagy mert egyszerűen tudat alatt én akartam elhagyni. 

Sokat gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy bizony egy ideje vágytam már egy új gépre. Szerettem ezt, kicsi volt meg minden, jó képeket csinált sötétben ahhoz képest, hogy alsó kategóriás gép volt, de bizony baromi lassú volt, és sok szép pillanatnak sajnos csak az „árnyékát” tudta lekapni…
Ám én úgy voltam vele, hogy áh, nem veszek még újat, jó ez még, majd ha tönkremegy, vagy iliyesmi, vagy max jövőre.. Nos, úgy tűnik, tudatalatt megoldottam ezt a „problémát” magamnak és szépen beleejtettem a Tiszába szerencsétlent.. (Mert egyszerűen nem értem hogy történhetett, egész túrán mindig a kenu felett adtuk át egymásnak a gépet, sosem a víz felett, és most, hogy egyetlen alkalommal valamiért mégis a víz felett nyújtottam előre, egyből kicsúszott a kezemből.. Ne kérdezze senki hogy csúszhatott ki, mert nem tudom..) Ha ez tényleg ezért történt, hát üzenem a tudatalattimnak, hogy köszi a segítséget, de igazán várhatott volna ezzel a „balesettel”, míg lementem az 1 hetes túra több mint 300 képét… Vazze..
Published by Ágoston Péter on | Permalink