Élménybeszámolás Archives

Vajon tényleg használ a Bates féle szemtorna?

Úgy két évvel ezelőtt láttam egy előadást (videón), ami akkor igen inspirálóan hatott rám:

(Időközben már nem elérhető a youtube-on)

Előtte is olvasgattam már a témában, de a gyakorlatban nemigen próbálgattam még. Sőt igazából még a fenti előadás megtekintése után is pár nap múlva abbamaradt a gyakorlás. (Ugye köztudott, hogy egy új szokás beépítése az életünkbe min 21 nap, de inkább egy hónapnyi folyamatos elvégzését igényli az adott tevékenységnek, minden nap.) Aztán néhány hónapja egy könyv is a kezembe akadt, ami megint felcsigázott. (Harry Benjamin – Tökéletes látás szemüveg nélkül)

Az előadáson és a könyvben leírt gyakorlatokból aztán összeállítottam a magam kis gyakorlatsorát (szemtorna, nyak és váll lazítás, tenyerezés – ami az egész napos gépezés közben kifejezetten jólesik, hideg vizes mosás, ingázás, stb.), amit igyekszem azóta minél gyakrabban elvégezni. (Van, hogy nem jut eszembe minden nap, csak minden második, vagy harmadik napon, de igyekszem fejben tartani és időt szakítani rá amilyen sűrűn csak lehet.)
Nos, ma voltam egy elég mélyreható szemvizsgálaton egy szemklinikán, és bevallom, titkon napok óta abban reménykedtem, hogy a végén kapott eredmény azt mutatja majd, hogy valamit javult a látásom. És láss csodát! 🙂
Kb. 14 éves korom óta hordok szemüveget, és 1-2 évente egy-egy negyed dioptriát romlott általában a szemem. A mostani szemüvegem (amit le is cserélek asap), -2.25 és -1.5 erősségű lencsékkel van felszerszámozva. A mai vizsgálaton a doktornő azonban azzal a jó hírrel szolgált, hogy ez bizony túl erős nekem. Hmmm, mondom, ez jó hír! Gondoltam egy negyedet, vagy ilyesmit. Ám nézem a papírt:

Felső sorban a mostani szemüvegem, zölddel a javasolt.

Hoppá! Lehet, hogy tényleg működik ez a szemtorna dolog? Persze, persze, lehet, hogy mástól van, nincs közvetlen bizonyíték, hogy javulás a gyakorlatok eredménye. Nekem mindenesetre ez most megint újabb adag ösztönzést adott, hogy tovább végezzem őket.
Miért? Mert végleg el akarom dobni a szemüvegemet! 🙂 (Akit felcsigázott a téma, nézze meg a videót, vagy guglizzon rá, rengeteg infó van róla a neten.)

Published by Ágoston Péter on 2014. április 3. | Permalink

Élménybeszámoló egy jobb agyféltekes rajztanfolyamról

Múlt hétvégén elmentem egy ilyenre. Igazából nem is annyira rajzolni szerettem volna megtanulni, inkább a módszertanra voltam kíváncsi, hogy mitől lesz képes vajon az ember pár nap alatt hirtelen úgy rajzolni, mint még előtte soha. Meg hogy egyáltalán tényleg képes lesz-e? 😀 Nos, az élmény valóban megdöbbentő volt, és a pár nap alatt végbement fejlődés valóban vitathatatlan. És valóban mindenkinél. Nem számoltam, de úgy 30-an biztos voltunk a tanfolyamon, és mindig megnéztük a rajzolások után egymás munkáit, és valóban, mindenkinél egyértelműen látszott: a dolog működik. Nyilván megvoltak azért itt is a különbségek, de azt azért valószínűleg senki nem várta, hogy 30 db Picasso fog távozni a végén a tanfolyamról. (De pl. 30 Picasso jelölt már simán 🙂 ) Mert mint bármi esetében, itt is csak egy dolog megtanulni a technikákat, a gyakorlás az, ami az emberből ki tudja végül hozni a maximumot. 4 egymás utáni napra volt szétosztva a tanfolyam, 3 esti alkalom (3-4 órás), és egy fél napos a végén. Első nap 4 „szint felémérő” rajzzal indult a tanfolyam – mielőtt még bármi elméletbe belementünk volna -, hogy lássuk, ki mit tud. (No meg legyen mihez hasonlítani az utolsó napi rajzunkat :)) A 4 rajzból volt két portré, egy magunkról, és egy valaki távol lévő emberről, és 2 kézfej rajz.

Az első nap kataszrófái és a kézfejem 🙂

Itt jött az első felismerés az emberekben: a borzalmas portrék után mindenki meglepően jó kézfejet rajzolt. Ez hogy lehet? Nos, úgy, hogy a fejünket a bal agyféltekünk segítségével rajzoltuk, míg a kézfejünket inkább a jobbal. Miért? A trükk igen egyszerű. Ám ahhoz, hogy megértsük, kicsit ismernünk kell agyféltekeink működését. A bal agyféltekünkről azt kell tudnunk, hogy az a racionálisan működő, számokban, összefüggésekben gondolkodó agyféltek, ami műszaki terminológiával élve soros működésű. A múltban és a jövőben dolgozik. Folyamatos összehasonlításokat végez a múltbeli élményekkel, és azokból komponál lehetséges kimeneteleket a jövőre nézve. És soha, semmi nem jó neki. Örök elégedetlen. (A bal agyféltekünk mondja pl. azt is, hogy ááá, én béna vagyok a rajzoláshoz.) Ezzel szemben a jobb agyféltek (a párhuzamos működésű) a jelenben dolgozik. Csak a Mostra figyel, érzelmekkel, érzésekkel, színekkel, illatokkal, hangokkal, stb. dolgozik. Egyszerre. (Ez a kép elég jól szemlélteti a különbségeket.) És itt jön a különbség a két rajz között: Fejet mindenki rajzolt már rengeteget. „Tudjuk”, hogyan néz ki: fordított tojás, vagy kör, két mandulával, egy körtével a kettő közt, és alatta valami félbevágott szilvamag, a fej két oldalán két szembe fordított hármassal. Haj gyanánt valami satírozás jó is lesz. De kézfejet, főleg egy nem kinyújtott ujjú pozitúrában, hanem kicsit furán beállítva senki nem szokott rajzolgatni. Az agynak nincs róla emlékképe, előre kialakított prekoncepciója, hogy hogyan is néz ez ki lerajzolva, milyen formákat kelll rajzolni, hogy az hasonlítson rá. Legalábbis a bal agynak. Így kénytelen segítséget kérni a jobb agyféltektől. Aki nem nézi, hogy az egy kézfej. Azt nézi, ami az. Formák, színek… És elkezdesz rajzolni. Nem ujjat, hanem vonalakat, formákat. Úgy, ahogyan azt megfigyeled, ahogyan az valójában kinéz, ahogyan azt a szemed látja. És voila!

Itt már azért kezdtük kapizsgálni a lényeget Valójában ennyi a rajzolás „titka”. Hogy el kell engedni az agyban létező mintákat a dolgokról, azok papíron való kinézetéről, és azt rajzolni, amit látunk, nem pedig egy sémát. Vonalakat, formákat, színeket, tónusokat, stb. Legyen az akár egy virág, akár egy arc, vagy autó. Mert mindenki rajzolt már sok-sok tütüt, meg almát (kiskorában főleg), szépen leegyszerűsítve. És az be is vésődött az agyba. És azóta is ezeket rajzolgatjuk. Pedig valójában a dolgok nem is úgy néznek ki. Rajzolni pedig tényleg mindenki tud. Vonalakat rajzolni ki nem tud? Írni is tudsz nem? Ugyanaz. A tanfolyamon igazából olyan rajzolási feladatok vannak, amik jellegükből fakadóan kispadra ültetik a bal agyféltekünket, hogy megtanuljuk, hogyan rajzoljunk főleg a jobb agyféltekünkre támaszkodva inkább. Illetve természetesen némi elméleti, illetve technikai tudás is azért átadásra kerül a rajzolás alapjaival kapcsolatban. (Tónusok használata, arányok mérése, stb.) Ezt is már rengetegen tanítják, nyilván itt is vannak ügyesebb és kevésbé profi tanárok. Én Gombás Mónikánál voltam, a tanfolyama nagyon tetszett, végig jól éreztem magam. Más ugyanilyen tanfolyamokról ugyan nem tudok nyilatkozni, de szerintem aki teheti, próbálja ki egyszer. Ha másért nem, azért, hogy egy újabb lépéssel közelebb kerülhessünk ahhoz, hogy a világot olyannak lássuk, amilyen. Ne pedig olyannak, amilyen a múltban volt, vagy a jövőben lehetne.

Az utolsó napi önportrém.

Published by Ágoston Péter on 2012. március 10. | Permalink

Bizony a teázás is olyan dolog, amit holtig lehet tanulni. Minden ember más szintre jut el vele élete folyamán, kezdve a filteres Pickwick teától, majd jó esetben eljutva az igazán jó minőségű szálas teákig. Én tegnap részt vettem egy – az egyik Twitteres ismerősöm által ajánlott – tea workshopon. Ennek kapcsán gondoltam megosztanék pár szubjektív gondolatot a teáról, teázásról.

Én már jó pár éve alig iszom filteres teát: van egy-kettő, amit szívesen iszom, mert szeretem, illetve utazáskor nyilván egyszerűbb egy doboz filtert bevágni a táskába, mint egy egész teás szettet. Olvasgattam sokat a neten, illetve könyvekből a teázásról, így eljutottam arra a szintre, hogy tudtam mi különbség a puer, fekete, sárga, zöld, vagy fehér teák közt. Igyekeztem minél több féle finom teát megtalálni, megkóstolni, szeretek kis hangulatos teaházakba is járni időnként. Megtanultam melyik teát meddig kell áztatni, milyen forró víz kell neki, stb. Ám tudtam, hogy ez még mindig nem az. Nem az „igazi” teázás. Hiányzott belőle a szertartásosság, a fíling. Ez olyan téma volt, amiről bár tudtam, hogy létezik, ezidáig nem sikerült még önerőből elmélyedni benne. És az valamennyire azért hasonló, mint más kung fu-k: könyvből nem lehet őket rendesen megtanulni. A tegnapi workshopon szerencsére egészen sokat megtudtam ezekről a kis finomságokról. Mondhatnám így is: a workshop abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

Összesen 5-en voltunk résztvevők, amitől szerencsére megmaradt a családias, közvetlen hangulat. Mindenki kissé eltérő „teás” múlttal érkezett, és nyilván más-más elvárásokkal is (már akinek voltak). Az egyik legmeglepőbb számomra az volt, hogy 6 órán keresztül folyamatosan tudtunk csevegni a teáról, rengeteg infót megtudtunk Annától, aki a workshopot tartotta. Fantasztikus volt megtanulni a Tea Kung Fut (vagy legalábbis az alapjait), és úgy kóstolni a finomabbnál finomabb teákat közösen, hogy mindenki magának készítette el a workshop árában benne foglalt kis utazós teás szettjével. Igazából nekem a fő ok, amiért elmentem, pont az volt, hogy nagyon szerettem volna megtanulni a Tea Kung Fut (Gong Fu Cha), és az meg még külön jól hangzott, hogy egyből lesz ehhez egy használható, saját kis szettem.

Szó volt a teák típusairól, a különböző hatásaikról, tulajdonságaikról, az illatvilágaikról, a teázáshoz szükséges eszközökről, kannákról, csészékről, szűrőkről, csipeszekről, stb., a használatukról, tisztításukról, a megfelelő víz típusról, elkészítési szokásokról, apró bepillantást nyerhettünk a kínai teázás etikettjébe, és még ki tudja miről nem volt szó.

Mégis ami nekem talán a legnagyobb élmény volt, hogy végre bepillantást nyerhettem a teázás egy olyan módjába, amikor a tea elkészítése nem egy a teaivás előtti, „kényszerből” elvégzendő feladat, és a teaivás maga nem egy melléktevékenység valami (munka, számítógépezés, olvasás, stb.) mellett. Ahol a teakészítés maga legalább olyan fontos, mint annak elfogyasztása, ahol az elkészíteni, fogyasztani kívánt tea kíválasztása nem egy dobozra vakó rábökést jelent, hanem belső igényeinkre való egyfajta ráhangolódást, ahol az elkészítés legalább akkora élmény, mint a tea elszürcsölése, ahol a teázásban mindezek együttesen alkotják az egyet: a Teázást. Az elcsendesedés egy olyan módja ez, ahol teljes figyelmünket a teázás örömének szentelhetjük – minden érzékszervünkkel.

Aki szereti a teát, és szereti a kreatív, szép dolgokat, annak mindenképp ajánlom, hogy egyszer menjen el egy ilyenre. (Az egyszer helyett legyen mondjuk a következő workshop, mert mint tudjuk a „majd egyszer” sosem következik be általában 🙂 ) A workshop a Flying Bird Tea Houseban volt.

Sajnos azonban egy ilyen workshopnak is vannak hátulütői:

ha az ember ráérez a finom teákra, hamar „átszokik” az olcsó hulladék teákról, a bizony jóval drágább minőségi teákra
ha az ember átszokik a szálas, vagy egyéb kimért teákra, előbb-utóbb venni fog egy normális teás szettet, mert pöttyös bögréből a legfinomabb tea is kevésbé finom, mint egy gyönyörű japán, vagy kína porcelén csészéből, ami hasonló kiöntőből öntöd magadnak a teát, stb..
könnyen lehet, hogy megismer olyan teákat, amiket eddig nem fogyasztott, mert a hétköznapokban (a filteres teák világában) kevésbé ismertek (pl. puer, oolong). És lehet, hogy ezek újabb beruházásokba taszigálják az embert, mert pl a puert más kannából szervírozzuk, mint a zöld, vagy fehér teát 🙂
arról nem is beszélve, hogy mint minden kézműves dolognál, itt is felütheti a fejét, a pénztárcára igen káros gyűjtőszenvedély 🙂

Én is olyan gyönyörű kínai teás szettet néztem ki magamnak (most, hogy már kicsit jobban tudom mit akarok, meg mit kell nézni), de olyan áron, hogy hajaj! 😀 Azt hiszem, a jövő hónapban nem lesz okarína vásárlás… Úgyhogy vigyázat! Az isteni teákra, gyönyörű teás kellékekre (is) könnyű rákattanni! 🙂 De ez persze ne tartson vissza senkit!!

∞

Az Első Pesti Teaház még mindig a régi!

Egy ideje elfogyott a puerh teám. Ráadásul mikor legutóbb teázni voltam az egyik kedvenc teaházamban – a Potalában, ott sem tudtam venni, mert épp ők kifogytak. Ma Budán jártam a Fény utcai Piac-nál, ahol van egy szép kis teabolt, gondoltam bemegyek, aztán veszek végre puerh-t, mikor eszembe jutott, hogy inkább elnéznék az Első Pesti Teaházba, úgyis rég jártam ott, meg aztán itt Budán azért mégsem a legolcsóbb a tea. Meg is néztem a telefonomon a weblapjukat, hogy nyitva vannak-e, vagy egyáltalán létezik-e még az üzlet, de sajnos csak egy üres fehér lap jött be. Fel is hívtam egy jóbarátomat – aki az üzletet megmutatta nekem még anno, hogy nézze már meg, hátha csak az okostelefonomon nem jön be a weblap, de neki sem jött be, és ő sem járt arra jó ideje. Hmmm. Talán már bezárt? De aztán végül mégis úgy döntöttem, nem nagy kitérő hazafelé, elmegyek arra, megnézem azért én, hátha mégiscsak sikerrel járok az Első Pesti Teaházzal. Legfeljebb ma sem veszek puerh-t.

Jól tettem, mert sikerrel jártam. És megint csak meg kellett állapítanom, hogy ez a kedvenc teaboltom Budapesten. Rengeteg teabolt van a városban, ezekből sok plázákban, bevásárlóközpontokban. Többnyire szép, tágas, dizájnos boltok ezek, de valami hiányzik belőlük. Az ember. Persze, eladók vannak mindenhol. De a legtöbb esetben ezek olyan emberek, akik pl. nyári munkás diákok, vagy 1-2 évet ott töltő eladók, akik addig dolgoznak csak ott, míg nem találnak jobb állást. Persze nem hibáztatom őket ezért, nem ide akarok kilyukadni.

A jó kereskedő egyik ismérve – szerintem legalábbis, hogy az eladást nem csupán úgy értelmezi, mint a portékájának pénzre való becserélését. Mert a dolog ennél többet jelent. Keresi a portékájának a gazdáját. Azaz keresi azt az embert, akinek pont az ő portékájára van szüksége. Aki a legjobban megbecsüli az ő portékáját.

Ilyen embernek vélem az Első Pesti Teaház tulajdonosát is, aki már 16. éve van a piacon. Sztem vagy egy órát töltöttem el ott, és végülis bőven többet vásároltam, mint amit eredetileg terveztem. A tulajjal kellemesen elcsevegtünk mindenféle dolgokról, miközben kedvesen megkínált egy pohár hűsítő teával (jelzem, nem teázóról van szó, hanem teaboltról). Beszélgetésünk alatt kiderült, ő is tudja: a törzsvendégek megszerzése a kulcs, és az, ahogyan a vásárlókkal foglalkozik, szerintem épp a megfelelő irány ehhez. Egy kis odafigyeléssel, kedvességgel sikerült elérnie, hogy legközelebb is nála vásároljak – akár egy kis kitérő árán is.

Apró, zsúfolt boltocskáról van szó egyébként, de talán pont ettől családiasabb a hangulata. Hamarosan új weblappal lesznek elérhetőek online, de addig is minden tea kedvelőt szívesen látnak személyesen az Első Pesti Teaházban:

1137 Bp, Katona József u. 5. (nem messze a Nyugatitól)
Telefon : 1/359-3028
GEO : 47.512409 , 19.055995

Published by Ágoston Péter on 2011. augusztus 23. | Permalink

Élménybeszámoló egy auraelemzésről

Még főiskolás voltam, mikor nagyon ráindultam az auralátás témára, aztán persze mint sok más fellángolásom, ez is elmaradt. Múlt héten azonban egy egészségügyi témám (vállfájás) kapcsán előjött az aura téma megint, és úgy döntöttem, akkor most elmegyek egy auraszakihoz, hogy megnézessem mit mondanak rólam a színek. Ismerősöktől meg is kaptam egy aurafotós (és auralátó is egyben) elérhetőségét, akit mind egyöntetűen bátran ajánlottak. Megnéztem a weblapját, majd rá kellett döbbenem, hogy x évvel ezelőtt is őt néztem ki, hogy majd egyszer, ha lesz rá pénzem akkor ő… Miután szembesítettem néhány apró hibával a weblapjával kapcsolatban – amit ex-informatikus lévén meg is fogadott szerencsére 🙂 – leegyeztettük az időpontot, és ma megtörtént a dolog.

Csinált fotót kamerával, nyomtatott elemzést számítógéppel is, ami két tenyér-lenyomat szerű szenzor által vette az adást az energiamezőmtől, és elmondta ő mit lát. Igazából az utóbbi volt a lényeges, és a legmélyrehatóbb, a szimpla fotó kb. csak egy kép a mellszobromról a pillanatnyi aurámmal, a számítógépes elemzés meg ugye valamilyen szinten statisztikákon alapul. (Színes szkennerem nincs, így digitális fényképező géppel csináltam újabb képet egy képről…)

No nézzük! Az aurám alapszíne tehát arany színű, illetve narancs és piros dominálnak még. Jelenleg épp inkább sötétebb piros volt, amit én a fáradságnak, jelenleg alacsony energiaszintemnek tudok be. A szív és a 3. szem csakrámban van a kraft, tehát keményen tolom a gondolkodást, intuitív volnék és érzelmileg szenzitív. (True…, true…)

8-12 évente számíthatok rá, hogy ráunok az aktuális munkámra, nem bírom tovább csinálni és váltani fogok – 5 évnél tartok, úgyhogy lassan kezdhetek agyalni, milyen munka feküdne. Beszéltünk a meló és a hivatás közti különbségről is, arról, hogy az arany aurájú emberek általában magányos mókusok, nem passzol nekik sem az alkalmazotti oldal, se a vezetői, mert nem szeretik se megmondani mit csináljon más, se azt, ha nekik mondják meg. A magamfajta típusú emberek általában saját útjukat szeretik járni, saját vállalkozás, stb. (True, true…)

Kíváncsi természet vagyok, szívom magamba az infót, meg az új dolgokat. Ez okozhat felületességet, mert mindenbe bele-bele kapok, viszont cserébe szélesebb látókörre tehetek szert, amiből végül ha ügyes vagyok jó dolgokat szintetizálhatok. (True, true…)

Keveset mozgok, ezen nincs is mit vitatkozni, tény, és ez az egész energiaszintemre kihat, ezen változtatni kéne. (True, true…)

Miután mondtam, hogy informatikus vagyok nagyszerű informatikai hasonlatokkal próbálta nekem szemléltetni a dolgokat, amiket mondott, jópofa volt! 🙂 Egyébként piszok módon pörög a srác, az elején a szervi rendellenességekre már nem is emlékszem miket mondott. Legközelebb diktafonnal megyek, és ez nem vicc. Egy óra alatt rengeteg dolgot mondott. Számomra hasznosnak tűnő tanácsokat adott, kézzel foghatóakat, semmi hókusz-pókusz, olyan tippeket az életemhez, amiket bárki meg tud valósítani, ha akar. HA AKAR. Remélem meg tudom őket fogadni és nem sumákolom el őket, mint ahogyan néha szoktam..

(A nyomtatott gépes elemzés szöveges leírása egyébként sok helyen egybevág azzal, amit ő mondott, ilyesmik vannak, hogy az embereket vonzza a belső fényem 🙂 és lelkesedésem, vonzódnak hozzám az emberek, könnyen inspirálok másokat, gyors, kíváncsi elmém van, önkifejezésre, önállóságra, függetlenségre és teljes szabadságra vágyom, meleg, kreatív emberként tekintenek rám az emberek, stb, stb, stb.)

7500 Ft volt az elemzés, a fotó, és a jótanácsok, abszolút úgy érzem, megérte elmennem, és azt is érzem: nem ez volt az utolsó alkalom. Már most tervezem, hogy kb fél év múlva megint elmegyek, hogy megnézzem, mi változott. (Illetve tanfolyamot is tervezek, de erre még gyűjteni kell 🙂

Hát, röviden ennyi jutott most eszembe, sok minden volt még, de sajnos rövid az eszem… (emlékeztető: legközelebb diktafon!!!)

Akit érdekel, most már én is az őt bátran ajánlók táborába tartozom, itt mindent megtalálhattok róla: Bognár Tas (www.auraszakerto.hu)

Published by Ágoston Péter on 2010. október 21. | Permalink

Élménybeszámoló: az utóbbi évek legszebb koncertjén voltam tegnap

Tegnap estére megleptem magam egy Deva Premal koncertjeggyel szülinapom alkalmából. Imádom Deva zenéjét, szinte napi rendszerességgel hallgatom, így nagy izgalomba jöttem, mikor nyáron megláttam, hogy jönnek ide koncertet adni. Izgalmam nem volt alaptalan, ahogy a címben írtam, az utóbbi évek legszebb koncertje volt számomra. Mindenképpen le szerettem volna írni, megosztani veletek az élményt, és most „sajnos” itt ülök a gép előtt, és nem tudom hogyan is kezdjek neki. Ez megint az a fajta élmény, amit szavakkal átadni nem lehet, mert kevesek hozzá. Pár mondatban inkább csak megpróbálnám elmondani, mi volt, ami megfogott, ami magával ragadt, aztán csak reménykedni tudok, hogy egyszer Ti is eljuttok egy koncertjére.

Tulajdonképpen Deva a párjával Mitennel együtt zenél, illetve csatlakozott még hozzájuk Manose egy nepáli basoori fuvolaművész. Hárman szerintem fantasztikus egységet alkottak, és az egyik döbbenet az volt, ahogy ebbe az egységbe a többszáz fős közönséget is bevonták. Deva hangja élőben is ugyanolyan kristálytiszta és gyönyörű, mint felvételről, Miten kedves, játékos természete képes volt újra és újra bevonni hol a teljes férfi, hol a női vagy épp a teljes közönséget a dalaikba, közös éneklésekbe. Döbbenetes, ugyanakkor gyönyörű volt látni, ahogy a kisugárzásukkal, a zenéjükkel, játszi könnyedséggel állították félre a közönség egóját, s érték el, hogy az emberek felkérésre velük dúdolásszanak, énekeljenek verssorokat, vagy épp szanszkrit mantrákat.

Élménybeszámoló: az utóbbi évek legszebb koncertjén voltam tegnap

Ott kezdődött a sokk, hogy az első szám alatt szinte végig folyt a könnyem mindkét oldalt, egyszerűen nem tudtam – nem is akartam tenni ellene semmit. Teljesen magával ragadt az élmény, gyönyörű volt.

Tetszett, hogy a számok végén senki nem akart tapsolni, hogy mindenki külön kérés nélkül tudta, érezte, hogy a dalok közé a csend illik, nem a taps, a csend, melynek igen elsöprő ereje volt.

Fantasztikus volt, hogyan adtak elő egy spirituális zenei koncert közepén, teljesen váratlanul egy blues számot, melyet Miten Deva kedvenc mantrájaként konferált fel 🙂 Mitenhez jól láthatóan közel áll ez a stílus is, Deva hangja szinte minden stílusban gyönyörűen szól, Manose bluesos, beatboxos fuvola szólója pedig óriási ovációt robbantott ki.

Tetszett, hogy a végén mindenki az utolsó dal utáni csenddel indulhatott haza, nem volt visszatapsolás, nem is volt rá szükség rá, két és fél órás volt a koncert, pont elég, nehéz lett volna már tovább fokozni.

Ennyi, tényleg nem lehet többet szólni róla, egy élmény volt. Boldog és hálás vagyok, hogy ott lehettem. Remélem még lesz szerencsém!

Akit érdel kicsit bővebben a sztorijuk, hogy milyen zenét játszanak, az a Millenáris oldalán elolvashatja. (Igen, a koncert egyébként a Millenáris Teátrumban volt, szerintem teljesen jó volt a hangosítás is, a fények is, meg minden.) Bár szerintem az már önmagában sokat elmond, hogy Deva és Miten Osho ashramjában találtak egymásra, és Eckhart Tolle és a Dalai Láma is elismerően nyilatkozott a zenéjükről.

Published by Ágoston Péter on 2010. október 4. | Permalink

Egyhetes szigetközi kenutúra élményei 2 percben

Múlt vasárnap megtömtük a 80-90 literes túra-háti-szörnyeket, majd nekiindultunk a vonat tortúrának Dunakilitire. Mire odaértünk, én hagyomány szerint már nem voltam szomjas 🙂 , úgyhogy kezdődhetett is az esti buli. Majdnem minden este sikerült valami finom bográcsosat összerakni, túrós csuszát, paprikás krumplit, tojásos-tarhonyás lecsót, volt szalonna sütés, és persze májkrém és egyéb konzerv maraton.

Néhány saját fotó a túráról:

Dunakilitiről bóklásztunk 3 napot, majd csütörtökön leeveztünk Cikola szigetre, és pénteken még ott evickéltünk. Gyönyörű a táj, nagyon szép kis vadregényes szűk ágak is vannak, láttunk hydrát (pár mp. a videóban), ami nem vidra, de mégis állat, kócsagokat, gémeket, hattyúkat, vízicsirkéket, színes szitakötőket, gyönyörű pillangókat és persze kisebb-nagyobb halakat. Piszok sokféle szép és kevésbé szép pókot, randa nudista csigákat, pici siklót, és még egy előttünk átúszó őzet is, illetve ki tudja még mit… A víz sok helyen akár másfél méteres betekintést engedett magába, olyan tiszta volt. Még fürdéshez sem volt túl hideg, pedig már nyár vége volt igencsak.

Kipróbáltuk az állva evezést és a rönkön evezést is több-kevesebb sikerrel. Nem tervezett borulás szerencsére nem volt idén sem, de a susnyásba azért sikerült beszaladni véletlenül egyszer-kétszer… 🙂 (Idén úgy tűnik a fényképezőgépem is megúszta – illetve pont, hogy nem úszott el szerencsére, így idén fotókat is tudok prezentálni párat, csak a hangulat kedvéért.)

A ronggyá ázást sem úsztuk meg, utolsó nap, utolsó háromnegyed órájában kapott el minket egy óriási vihar, de legyűrtük 🙂 Ezen a napon sikerült ropogósra is sülnöm, mivel egész nap borús időre számítottunk, így nem naptejeztem, aztán jött pár órás meglepi napsütés.

A kempingek jók voltak mindkét helyen, mindenhol volt melegvíz, rendes WC, és hideg sör 🙂 A sátrak bírták – már akinek 2 rétegű sátra volt 🙂 , de azért tegnap jólesett a ropogósra sült hátamat már puha ágyon pihentetni. Izomláz elmúlt, ülőgumók visszagömbölyödtek, lassan visszarázódunk a „civilizált” életbe.

Röviden ennyi, el kell menni, meg kell nézni! Mint ahogyan már kb 6 éve, minden évben, azt hiszem jövőre is megyek 🙂

Published by Ágoston Péter on 2010. augusztus 29. | Permalink

Élménybeszámoló egy Csendtáborról

A hétvégét – 2 egész és 2 fél napot – jórészt a természetben töltöttem egy gyönyörű helyen, egy Csendtáborban. Mikor elindultam pénteken, 2 dolgot tudtam: 1. fantasztikusan fogom érezni magam, 2. legjobb tudásom szerint meg fogom osztani Veletek – személyes és internetes ismerőseimmel – az élményeimet. Az első pontban tökéletesen igazam volt, csodálatos hétvége volt. Ezt biztosította a gyönyörű környezet, a kiváló ételek, a remek társaság és jómagam hozzáállása a világhoz. A második ponttal azonban kissé bajban vagyok. Olyan dolgot kellene írásban átadnom Nektek, mely szavakkal, fotókkal, nehezen megfogható, átadható olyanok számára, akik nem voltak részesei. Elmondhatod egy virágról a színeit, a formáját, de az illata örökre rejtve marad azok elől, akik sosem szagolták. Bár gyönyörű gazdag nyelv a magyar, mégis van, amihez ez is kevés 🙂 Ezért úgy döntöttem nem megyek bele konkrét részletekbe, egyszerűen csak pár mondatban összefoglalom mi jött le nekem ebből a pár napból, mi az, amivel le tudnám írni azoknak az embereknek, akiknek fogalmuk sincs arról: Mi is az a Csendtábor?

Csendtábort ahogy néztem a neten, többen, több helyen szerveznek. Teljesen csendben, vagy csak jórészt csendben, 4 vagy 10 naposat, stb. Ám azt gondolom minden Csendtábor szervezésben van két dolog, ami bizonyára közös:

A Csend
és Te

Írhatnék arról, hogy miket csináltunk, milyen meditációk, milyen közös, illetve egyéni tapasztalások voltak, az újrahangolódás a természettel, a zenei átélések, a látogatás a Zalaszántói sztúpához és sorolhatnám. Ám ezek Neked semmit nem adnak át. Azt hiszem a legjobb kedvcsináló leírás amit adhatok Neked erről az élményemről a következő:

Mintegy (jelen esetben) 20 ismert/ismeretlen ember találkozott azért, hogy egy gyönyörű, nyugodt, csendes, természet lágy ölén lévő helyen, pár napra megszabadulva a társadalom által nyakukba akasztott kolonctól, megélhessék azt, amit a hétköznapokban nagyon kevesen tudnak megélni. Önmagukat, az önzetlen szeretetet, azt, hogy végre nem kell szerepeket játszaniuk, hogy körülöttük senkit nem érdekel, hogy ő kicsoda, micsoda, ki fia borja. Hogy Te itt nem a postán sorban álló idegbeteg, a kemény vezető, a lojális beosztott, a jó anya, a hűséges férj, a türelmes ügyfélszolgálatos, a szélsőjobboldali politikus, a keresztény hívő, az elismert művész vagy, hanem mindezek mögött Te. Az individuum, az egyén. Pár napig beletekinthettek abba, milyen béklyók, skatulyák nélkül létezni, milyen Magukért szeretve lenni, és nem a képességeikért, a szakmai sikereikért, a nézeteikért. Pár pillanatra megtapasztalhatták a Csendet, mely által új dolgokat ismerhettek meg Önmagukról. Azt, hogy milyen az, mikor körülöttük tényleg mindenki egyenlő, egy része az Egésznek mely rész úton van vissza a Forráshoz, hogy újra Eggyé váljon azzal.

Azt hiszem ennél jobb leírást én nem tudnék adni az élményről, amit kaptam / kaptunk e pár nap alatt, melyhez mindenki hozzátette a maga részét. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki ott volt, hogy jelen-létével segített engem és mindenkit a fent említett élmények megélésében. Remélem még találkozunk! Annak pedig, aki nem volt még ilyenen, szívből ajánlom neki, hogy egyszer (legalább) próbálja ki, tapasztalja meg, mit adhat egy ilyen hétvége/hét számára. Milyen megnyugvást, feltöltődést, örömöt.

Külön köszönet Soós Arnoldnak a fantasztikus koncertért!

2010.04.16-19. Vigántpetend

Published by Ágoston Péter on 2010. április 20. | Permalink