A radiológia ajtaja előtt várok. Csücsülök egész pontosan. Egyedül várok oda, ez remek! Most van 10 óra, délre már a dokinál kellene lennem a lelettel. A radiológia a szint végén van, pont belátom a teljes folyosót, két szélen, mint kis galambok ücsörögnek az idős nénik, és bácsik. Forgatják a fejüket ide-oda, néha burrognak valamit egymásnak, és időnként megmozgolódják kicsit magukat. Elvétve egy-egy fiatalabb humanoid is akad azért. A radiológián nem, de a többi rendelésen sorszámhívó rendszer működik. Jó is az: nincs vita, meg senkinek nem kell betegen azon erőlködnie, hogy fejben tartsa: melyik 8 ember érkezett előtte.
Ahogy néztem, hogy hívják be az embereket szép sorban, egyszerre egészen komikus műsor állt össze előttem, teljesen spontán. Egyszercsak már azt éreztem, nem is egy rendelőben ülök, hanem egy tombolasorsoláson. A gép kiadja a tombolajegyeket, aztán csak figyelni kell meredten az ajtók feletti kijelzőkön, hogy kinek a számát húzzák ki. A nyeremény minden esetben egy fantasztikus wellness vizsgálat. Vagy kontroll. Vagy valami más orvosi gyönyörben való részesítés.
A legizgalmasabb pillanatok, mikor új szám pittyenődik fel a kijelzőre. Mindenki megrándul picit. Először a sorsjegyükre pillantanak, majd jobbra-balra forgatják a kis galamb fejüket – nagyra nyitott, kémlelő szemekkel néznek végig egymáson: kié lehet a 314-es? Huhu… De senki nem mozdul. Kezd izgatott motoszkálás kialakulni a két szemközt ülő sorban, mire valaki nem bírván a feszültséget feláll, tomboláját feltartja – mintegy jelezvén, miről is fog pillanatokon belül szólni a néphez -, és elküld egy broadcast üzenetet galamb társainak:
– Van itt valakinek 314-es sorszáma? – rövid hatásszünet… – Be lehet menni.
Csend lapul. Galambunk csöppet sem kisebb izgatottsággal visszaül. Hogy nincs itt a 314-es ugyanis több dolgot is jelent:
- A nyereményt újrasorsolják – előbb-utóbb. Ami jó hír!
- Ám mivel a sorsoló bizottság erős késleltetéssel értesül a játéktéren zajló eseményekről, így ha egy kihúzott szám tulajdonosa időközben megfutamodott, azt ők nem tudják, nem tudhatják, hát várnak rá szépen türelmesen, a nyereményével együtt jó darabig.
Vannak elvetemült játékosok, akik ilyenkor mindenféle számtani sorozatokra és efféle matematikai összefüggésekre hivatkozva pár perc után belső tartásukat feladván berontanak a számláló alatti ajtón (mely nem az ő jegyük sorszámát mutatja, bár igaz, általában közel van hozzá számsorilag nézve), és benn követelik a nyereményt, hogy ugyanis az bizony őket illeti meg, mert ezért és mert így, meg úgy. Érsék meg, hogy a 314-es nincs, elment. Viszont az övé, a 315-ös, és…
De vannak szelídebbek, akiket a stressz csak odáig presszionál, hogy bekopogjanak, és leplezetlen izgalommal jelezzék a sorsoló bizottságnak: Az aktuális nyertes elment, húzhatnak újat!
Rettentő mód élvezetes képsorok, de közben észreveszem, hogy jött még egy német anyuka a gipszelt kezű, tejföl hajú kamasz lányával, és egy icipicit furcsán járó nő, az anyjával, akik kb. egy korúnak néznek kis, amiről nem tudom eldönteni melyiküknek lenne bók, vagy épp a másiknak kellemetlen, ha tudnák. (Vagy persze hallottunk már egyes népcsoportoknál 10-12 éves korban való gyermekvállalást, de náluk szerintem nem ez a helyzet. De ez a szál egyébként is lényegtelen most.) Közérzetre egyébként egészségesnek tűnnek mind. (Ők nem tüdő röntgenre várnak, az elég valószínű. De röntgenre, az kiderült.)
Fittségüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mikor a radiológia betegfelvételi ajtaja nyílik, és én mint beltéri dekoráció, mire kettőt pislantok (megvárnám, míg mondják, hogy mi van), a két pár, akik utánam jöttek, mint ijesztett szöcske ugranak elé az asszisztensnek (annak ellenére, hogy még távolságban is én ültem a legközelebb az ajtóhoz), s nyomják arcába/kezébe a beutalójukat.
Mert egy biztos: itt most ők a legeslegbetegebbek, az ellátásukhoz szükséges vizsgálatok azonnali elvégzést kívánnak. Itt most holmi érkezési sorrendnek, tisztességnek és emberi korrektségnek helye NINCS, már ne is haragudjak. Jelenlétem a röntgen ajtaja mellett, s a kezemben lévő TAJ kártya, s beutaló látványa nyilván nehezen hozható logikai kapcsolatba azzal a ténnyel (még akár feltételezés szintjén is), hogy én is oda várok. Világos. Nekem sem fordulna meg a fejemben, hogy erre gyanakodjak. Nem is szólok. Mondjuk nem is nagyon megy. Kicsit elment a hangom pár napja a köhögéstől, meg hát a tüdőm sem éli épp fénykorát. Meg a reakcióidőm is laposodott kicsit, lássuk be. De hát értem én. Ahogy megboldogult töri tanárom mondta volt: „Az erősebb kutya baszik.” Ebből a körből kimaradtam. Ez van.
Arra gondolok, bárcsak én is beteg lennék. És akkor én is feljogosítva érezhetném magam, hogy leszarjak mindent, és mindenkit. Mert akkor az én betegségem lenne a legbecsesebb. De nem vagyok. Nincs összeforrott csontom, meg semmi hasonló. Én csak egy szánalmas kis tüdőgyulladást kimutató tüdő röntgenfelvétel elkészítéséért jöttem.
Aztán másodszorra is levegőnek akartak nézni mikor kijött a hölgyike. Hohó! Csakhogy én ellestem a Szöcske-kungfut az előbb, hopp, és már ott is termettem, mint a pinty! Így ezúttal én lehettem az, aki elsőként nyomja diadalmasan orcájába beutalóját és TAJ kártyáját a szerencsétlen asszisztensnek, aki minden bizonnyal arra vágyik, bárcsak ő is részese lehetne a tombola rendszernek.
Nade minden jó, ha a vége jó! Egy óra múlva már életem első tüdőgyulladásának tudatában nagy diadallal az arcomon vághattam neki a „Healing potion”-öket felkutató körútnak 🙂
Na ugye: Magyarország… én így szeretlek! 🙂
Az előadáson és a könyvben leírt gyakorlatokból aztán összeállítottam a magam kis gyakorlatsorát (szemtorna, nyak és váll lazítás, tenyerezés – ami az egész napos gépezés közben kifejezetten jólesik, hideg vizes mosás, ingázás, stb.), amit igyekszem azóta minél gyakrabban elvégezni. (Van, hogy nem jut eszembe minden nap, csak minden második, vagy harmadik napon, de igyekszem fejben tartani és időt szakítani rá amilyen sűrűn csak lehet.)