Mikor indokolatlanul van jó napom, és nem tudom, de nem is érdekel miért van, mert…
Különös napom van. Vagy óráim. Igazából mindegy is. A lényeg, hogy a munkahelyemen épp erőteljes szívóág van (joggal lehetnék stresszben), a magánéletem (már ha ez az), leginkább egy kiszáradt üres korsóhoz hasonlítható talán. Jó lenne megtölteni, de valahogy nincs mivel. Illetve ha pontosabb akarok lenni e problémát illetően, nincs is ki megtöltse. Persze az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy jómagam sem tudom kivel töltetném meg, s mivel. Innék ezt is, azt is, de valójában ez már csak éppen ugyanolyan, mint mikor az ember korgó gyomorral megy a szupermarketbe. Csak dobálja be az egyik kaját a másik után a kosárba. Már mindegy mindegy mi az. Nem biztos, hogy ez jó.
Mindezek ellenére, ma, indokolatlanul jól érzem magam a bőrömben. Mikor ezt felismertem, persze első gondolatom az volt, hogy gyorsan rá kellene jönni az okára, hogy miért van, és akkor majd talán legközelebb rosszabb napokon ezt hasznosíthatnám. Azonban egészen valószínű, hogy pontosan addig tartana ez a felszabadult érzés, míg meg nem tudnám az okát. Mert akkor aztán máris tudnám mi az, amit nem veszíthetek el, amit meg akarnék ragadni, két kézzel markolni, majd az persze ezzel a lendülettel ki is folyna az ujjaim közt, és vége. Ennyi volna.
Úgyhogy most talán az a legokosabb, mit tehetek, hogy kiélvezem, míg tart, mindegy mi okozza. Mert ezek azok a hol napok, hol órák, hol percek, hol csak pillanatok, amik miatt érdemes élni. Amiknek igazából értelmük van. És ezek azok, amiket nem megérteni kell, hanem megélni őket, és hálásnak lenni értük. Nem mindegy miért van? Egy ablak véletlen nyitva maradt, és betalált egy madárka, s énekelve tesz pár kört. Ennyi. Nem kell mindent megérteni.
Ilyenkor, mindenki, akire rámosolysz az utcán, a boltban, a buszon, ugyanolyan kedvesen mosolyog vissza. És azt is tudom, hogy miért. Mert én is mosolygok gyakran az emberekre. De van az úgy, hogy minden mosoly hiábavalónak tűnik. Mintha megéreznék, hogy csak azért mosolyogsz rájuk, hogy te is kapj egy mosolyt vissza, mert szükséged van rá, nem pedig szimplán azért, hogy nekik add a tiedet. Megérzik, hogy épp bizniszelni akarsz a kedvességgel, a mosollyal, vagy csak önzetlenül ajándékozni azt.
Egyébként mostanság mindenféle fura dolgokra jövök rá, fura kérdések merülnek fel bennem, melyekre nem tudom kapok-e választ valaha, de már legalább kérdések vannak. Az életem mozgatórugói ezek is. A kérdések is, amikre irányulnak is, és talán egyszer a válaszok is.
Az élet egyik legmulatságosabb dolga felismerni valami mindenki számára egyértelműt. Olyan dolgot, amiről mindenki tud, te is, én is, de mégsincs senki tisztában a jelentősséggel igazán. Ma pl. volt egy ilyenem. Vicces, fura érzés.
Egy rövid időre iszonyat erőteljesen átéreztem azt a közismert tényt, hogy ebben az univerzumban minden mindennel összefügg, és kapcsolatban áll. Hogy apró események, különös találkozások, ezek következményei, véletlen egybeesések, stb. sorozatából áll az egész lét. Ok-okozat. Mulatságos ránézni néha egy-egy ilyen láncra, hogy mik vezettek el ahhoz, ami épp van. Mennyi mindennek kellett együtt állnia, pontosan abban az időben, a megfelelő helyen történnie, ahhoz, hogy mindezek eredménye az legyen, ami épp van. Hogy e mögött a felmérhetetlen komplexitás mögött mégis muszáj, hogy legyen valami felfoghatatlan méretű intelligencia.
Az ember folyamatosan változik. Hol intenzívebben, hol kevésbé. És talán annál érdekesebb a változás, minél inkább a tudatában vagyunk annak. S a változás nem csak vonszol minket maga után, hanem együtt megyünk. Az utóbbi napokban nálam belül valami nagyon bepörgött. Meglátjuk meddig tart, és hova vezet. Vagy nem.
Egy biztos: mindig utáltam a gesztenyés túró rudit. Ma bementem a boltba, és a rengeteg féle közül egy határozott mozdulattal betettem egy gesztenyéset a kosárba. És tudtam, hogy ízleni fog. És ízlett.
Köszi, hogy elolvastad 🙂
