Hétvégén elpusztult az egyik csincsillám, aki még igen fiatal volt, és még csak az okát sem tudom az elhalálozásának. Váratlan veszteség volt 🙁 Egy nagyon kedves kis mesét kaptam az egyik ismerősömtől az emlékére, Sarkadi Ágnes saját tollából, olvassátok szeretettel:

Töki és Pokó

A két csincsilla, Töki és Pokó egy ketrecben éltek. Nappal békésen szuszogtak egymás mellett, de este, amikor a gazda hazaért, megelevenedtek.

– Jön a pamparóka! – visított halkan Pokó, mikor Agócs benyitott az ajtón.

Ez volt a jel a játékidőre. A csincsillák vidáman ugrándoztak és futkostak.

– Mi lenne, ha ma is megtréfálnánk? – bökte meg Pokó a lakótársát.

Töki tudta miről van szó. Megvárták, míg a gazda elfordul, hogy feltegye a vizet a vörös teához, és átpréselték magukat a ketrecrácson.

– A szekrény tetejére! – adta ki a parancsot Pokó.

A két csincsilla polcról polcra ugrott, hogy elérjék a szédítő magaslatot.

– Mint az Andok csúcsán! – mondta elérzékenyülve Töki.

– Úgy bizony…- bólogatott Pokó.

Agócs leöntötte ez első teavizet, és a ketrechez indult, hogy friss rágcsálnivalóval örvendeztesse meg a lakótársait. Ám a csinek sehol! Miután felforgatta a ketrecet, kétségbeesésében négykézláb folytatta a kutatást.

Töki és Pokó roppant jól szórakoztak. Közös igyekezettel lerágták a Nagy Okarína Lexikon hatodik kötetének fedelét, lecsimpaszkodtak a lámpazsinóron, és visszamásztak a ketrecbe.

– Itt az idő a fürdésre! – kiáltotta Pokó, és bevetette magát a homokfürdőbe átugorva Tökit, aki már korábban elkezdte a készülődést a tisztálkodásra.

– Mindig ezt teszed velem! – húzta fel a fülét Töki. – Ma én szerettem volna először fürödni!

– Ha nem tetszik valami, tessék elköltözni! – szólt Pokó vidáman.

Töki türelmesen megvárta, míg végre rá kerül a sor, és feketés bundáját újra csillogóvá porozhatja.

– Te Pokó! Nem kellene jelt adni a gazdának, hogy itt vagyunk? Szegény, én már úgy megsajnáltam… Az összes bútort félretolta. Láttad a nagy tüskés kaktusz hogy imbolygott? Majdnem a fejére esett…

A két csincsilla egymásra nézett, és éktelen csörgést csapva elkezdték rágni a ketrecet.

– Itt az ideje a csinvacsorának! – méltatlankodott Pokó, mikor Agócs elkerekedett szemmel megállt a ketrec előtt.

– Még mindig nem érti, hogy csináljuk! – mulatott Töki.

Pokónak nem kellett sokáig várnia, máris a ketrecben volt a szokásos táp, és egy kis szárított csalánlevél is jutott mellé aznap. Mennyei vacsora!

– Mi lenne, ha engem is a tál mellé engednél egyszer? Kettőnknek is van ott bőségesen elegendő hely! – morgott Töki.

– Ha nem tetszik valami, tessék elköltözni! – dünnyögte Pokó teli szájjal, de azért egy kicsit arrébb ment, hogy Töki is megtölthesse a bendőjét.

Így ment ez napról napra, csak annyi változott, hogy Agócs gazda túljárt a csinek eszén. Aprócska kamerát szerelt a ketrec elé, és így végre kileste a híres eltűnési trükköt.

Agócs szomorú volt azon a februári vasárnapon. Azzal biztatta magát, hogy minden vég valaminek a kezdete, miközben kedvenc teáját szürcsölgette. Ma valahogy ezt sem tudta élvezni. Kezébe vette legszebb okarínáját, megnézegette, és visszatette a polcra. A csinek hamar aludni tértek. Agócs a tea egéralom-szagára fogta, hogy olyan visszahúzódóak voltak aznap.

Pokó különösen sokáig aludt. Már Agócs gazda se volt otthon, amikor felnyitotta a szemét. Első gondolata az volt, hogy Töki biztosan megkaparintotta előle a rágófát. Körülnézett, de a szőrmókot sehol nem látta. Körbefutott a ketrecen. A frissen feltöltött etetőtál érintetlenül állt. Máskor már rég rávetette volna magát, de most nem volt étvágya.

„Nem értem!” – gondolta idegesen. „Sosem indul portyára nélkülem”. Átpréselte magát a ketrecrácson, és többször körbejárt minden búvóhelyet a lakásban.

Pokó kétségbeesetten futkosott körbe és körbe, s közben ez zakatolt a fejében. „Megsértődött! Hát nem tudja az a mulya, hogy én csak viccből mondtam neki, hogy költözzön el? Nála jobb lakótársat el sem tudok képzelni…”

Pokó lógó bajusszal visszamászott a ketrecbe, és a rácshoz préselődve várta, hogy valahol megzörren egy papírzacskó, vagy valamelyik sarokból meghallja Töki jellegzetes rágcsálását. De hiába.

Hazajött a pamparóka. Letelepedett a ketrec mellé, és lehajtotta a fejét. Mikor felnézett, nedves szemében az Andok havas csúcsai csillogtak. Pokó mindent értett.

 

Sarkadi Ágnes

(Töki emlékére, élt 2008. október – 2012. február)

Nem vagy már…

Most volt a 10. érettségi találkozónk. Meglátogattuk a temetőben egy korán eltávozott osztálytársunkat is, valamint előkerült egy búcsúztató szöveg, amit anno még én írtam a pajtásunk halála után. Először nem is emlékeztem az írásra, de ahogy a kezembe kaptam és olvasni kezdtem egyből felderengtek a sorok. Az én gondolataim voltak. Egy 17 éves kamaszé, aki épp elveszítette újdonsült jóbarátját, s most csak értetlenül bámul maga elé…:

Elmentél, s minket itt hagytál. Egyedül a problémáinkkal A problémáinkkal, melyek valaha a Tieid is voltak. Együtt könnyebb lett volna. De nem. Elég – gondoltad. Úgy érezted, nem ez a Te világod. Szerettünk… Szeretünk, s szeretni fogunk örökké. Szinte mindenben egyformák voltunk, Te és én. Terveket szőttünk, bulliztunk, és mindig megértettük egymást… Most mégsem értelek. Minden összezavarodott bennem.

Miért? Erre a kérdésre már sosem kapjuk meg a választ. Csak ülök, nézek magam elé, és egyre csak törnek fel az emlékek. Lassan egy könnycsepp csordul ki a szemem sarkából. Hiányzol… Órákon oda-oda pillantok a helyedre. De nem vagy ott.  Már nem leszel soha. Nem vagy már…

Te voltál az első. De miért pont Te? Lett volna megoldás, de Te már nem bírtad… Bármerre nézek, mindenről Te jutsz az eszembe. Miért? Bizonyítani akartál ezzel, vagy… Nem értem… Rám, ránk, mindig számíthattál volna.

Szerettünk… mindig szeretni fogunk. Mit hagytál? Nem sokat. Pár kép a régi szép időkből, pár szám, miket ha meghallok, a szívem összeszorul. Te jutsz róluk eszembe. Nem tudom mi lenne a jobb…, elfelejteni Téged, vagy sem. De tudom sohasem foglak Téged teljesen. Nem lehet. Talán nem is baj. Nem szabad! A legjobb barátom voltál. S az is maradsz örökre. Lesz majd új “legjobb barátom”, de ha Te itt lennél, akkor nem…

De MIÉRT?!? Okos voltál, találékony, tehetséges. Sokra vihetted volna, de Te is, mint én, a mának éltél…, s ezekkel mit sem törődve véget vetettél életednek…

Szerettünk, s szeretni fogunk. De tudom…, s Te is biztos ezt akarod: az Élet megy tovább.

Ágoston Péter
1999.09.03., Paks

Pár éve már nem bukkan fel álmaimban. Túl vagyok rajta. Nyugodjék békében.

 

Czékmán Szilárd emlékére

Miért bakonyi a gombás étel? Már tudom…

Pár hete eltöltöttünk egy kellemes hétvégét a Bakonyban, ahol is rengeteg szebbnél szebb gombát láttunk, kár, hogy nem ismerjük őket, így szedni nem tudtunk, egy jó vacsorához, de a látvány sem volt semmi. Már tudom miért pont bakonyi a gombás sertésszelet 🙂 Sajnos csak a telefonom volt nálam, így nem lettek túl fényesek a képek, de azért jópárat lefotóztam. Aki valamelyiket felismeri, az írja meg kommentben!