Hétvégén elpusztult az egyik csincsillám, aki még igen fiatal volt, és még csak az okát sem tudom az elhalálozásának. Váratlan veszteség volt 🙁 Egy nagyon kedves kis mesét kaptam az egyik ismerősömtől az emlékére, Sarkadi Ágnes saját tollából, olvassátok szeretettel:
Töki és Pokó
A két csincsilla, Töki és Pokó egy ketrecben éltek. Nappal békésen szuszogtak egymás mellett, de este, amikor a gazda hazaért, megelevenedtek.
– Jön a pamparóka! – visított halkan Pokó, mikor Agócs benyitott az ajtón.
Ez volt a jel a játékidőre. A csincsillák vidáman ugrándoztak és futkostak.
– Mi lenne, ha ma is megtréfálnánk? – bökte meg Pokó a lakótársát.
Töki tudta miről van szó. Megvárták, míg a gazda elfordul, hogy feltegye a vizet a vörös teához, és átpréselték magukat a ketrecrácson.
– A szekrény tetejére! – adta ki a parancsot Pokó.
A két csincsilla polcról polcra ugrott, hogy elérjék a szédítő magaslatot.
– Mint az Andok csúcsán! – mondta elérzékenyülve Töki.
– Úgy bizony…- bólogatott Pokó.
Agócs leöntötte ez első teavizet, és a ketrechez indult, hogy friss rágcsálnivalóval örvendeztesse meg a lakótársait. Ám a csinek sehol! Miután felforgatta a ketrecet, kétségbeesésében négykézláb folytatta a kutatást.
Töki és Pokó roppant jól szórakoztak. Közös igyekezettel lerágták a Nagy Okarína Lexikon hatodik kötetének fedelét, lecsimpaszkodtak a lámpazsinóron, és visszamásztak a ketrecbe.
– Itt az idő a fürdésre! – kiáltotta Pokó, és bevetette magát a homokfürdőbe átugorva Tökit, aki már korábban elkezdte a készülődést a tisztálkodásra.
– Mindig ezt teszed velem! – húzta fel a fülét Töki. – Ma én szerettem volna először fürödni!
– Ha nem tetszik valami, tessék elköltözni! – szólt Pokó vidáman.
Töki türelmesen megvárta, míg végre rá kerül a sor, és feketés bundáját újra csillogóvá porozhatja.
– Te Pokó! Nem kellene jelt adni a gazdának, hogy itt vagyunk? Szegény, én már úgy megsajnáltam… Az összes bútort félretolta. Láttad a nagy tüskés kaktusz hogy imbolygott? Majdnem a fejére esett…
A két csincsilla egymásra nézett, és éktelen csörgést csapva elkezdték rágni a ketrecet.
– Itt az ideje a csinvacsorának! – méltatlankodott Pokó, mikor Agócs elkerekedett szemmel megállt a ketrec előtt.
– Még mindig nem érti, hogy csináljuk! – mulatott Töki.
Pokónak nem kellett sokáig várnia, máris a ketrecben volt a szokásos táp, és egy kis szárított csalánlevél is jutott mellé aznap. Mennyei vacsora!
– Mi lenne, ha engem is a tál mellé engednél egyszer? Kettőnknek is van ott bőségesen elegendő hely! – morgott Töki.
– Ha nem tetszik valami, tessék elköltözni! – dünnyögte Pokó teli szájjal, de azért egy kicsit arrébb ment, hogy Töki is megtölthesse a bendőjét.
Így ment ez napról napra, csak annyi változott, hogy Agócs gazda túljárt a csinek eszén. Aprócska kamerát szerelt a ketrec elé, és így végre kileste a híres eltűnési trükköt.
Agócs szomorú volt azon a februári vasárnapon. Azzal biztatta magát, hogy minden vég valaminek a kezdete, miközben kedvenc teáját szürcsölgette. Ma valahogy ezt sem tudta élvezni. Kezébe vette legszebb okarínáját, megnézegette, és visszatette a polcra. A csinek hamar aludni tértek. Agócs a tea egéralom-szagára fogta, hogy olyan visszahúzódóak voltak aznap.
Pokó különösen sokáig aludt. Már Agócs gazda se volt otthon, amikor felnyitotta a szemét. Első gondolata az volt, hogy Töki biztosan megkaparintotta előle a rágófát. Körülnézett, de a szőrmókot sehol nem látta. Körbefutott a ketrecen. A frissen feltöltött etetőtál érintetlenül állt. Máskor már rég rávetette volna magát, de most nem volt étvágya.
„Nem értem!” – gondolta idegesen. „Sosem indul portyára nélkülem”. Átpréselte magát a ketrecrácson, és többször körbejárt minden búvóhelyet a lakásban.
Pokó kétségbeesetten futkosott körbe és körbe, s közben ez zakatolt a fejében. „Megsértődött! Hát nem tudja az a mulya, hogy én csak viccből mondtam neki, hogy költözzön el? Nála jobb lakótársat el sem tudok képzelni…”
Pokó lógó bajusszal visszamászott a ketrecbe, és a rácshoz préselődve várta, hogy valahol megzörren egy papírzacskó, vagy valamelyik sarokból meghallja Töki jellegzetes rágcsálását. De hiába.
Hazajött a pamparóka. Letelepedett a ketrec mellé, és lehajtotta a fejét. Mikor felnézett, nedves szemében az Andok havas csúcsai csillogtak. Pokó mindent értett.
Sarkadi Ágnes
(Töki emlékére, élt 2008. október – 2012. február)
